Létem lyuggatott rongyai
hínárként domborulnak testemre,
hamis hajnalok színei
keserítik valóm.
Az idők napbarnította fövenyén,
gránitkönnyeket
hullajtva ballagok.
Megtalált csendem oázisára
nyomasztó árny-horizont lanyhult.
Eszeveszett szenvedélyem
kérges marokba pusztult,
remény-szomjas porcikáim
martalékaira sátrat vert
az ólomsúlyú magány.
Kietlen mezején csörgő,
hitetlenség-kard lényemre
borongás-zárkát szabott.
A régmúltban belém horgonyzott
boldogság-illat elveszett,
már csak jajongó fény-freskóként
bóbiskolva siratja
ködbe veszett emléked.
2011. január 14.
