Téli éj fátyla alatt

Hópelyhet libbent a meztelen égbolt,

az univerzum végtelen-szőtt opálja

éteri mezőket sejtet.

Tudattalan énjét

gyöngyözi a messzeség,

ében éj burkába zárt

csillagok fénye

álmaink balkonját bejárva

becézőn lelkünkre hull.

Letűnt percek skarlát parazsa

ó-napok íriszén izzik,

szelíden lobogó láng-tündék vigyázzák

a grafit-szürkeségbe némult időt.

Az éj réveteg csendjébe merülve,

szótlanságuk árnyain pihegve,

szelencébe zárt szerelem éled…

2013. február 13.

Karácsonyra virrad

Végtelen bárkájáról

álom-csókot lehel a Hold,

csillagok jászolában

egy angyal muzsikál,

szikrázó mivoltuk észrevétlenül,

izgatott szívekbe csitul.

Jég-ezüsttel hintett barlangjából

köd-párás szemekkel

kacsint a tél,

színevesztett képek rámájára

meghittség tüze gyúl,

az éj tündöklő csillámport

fázó lelkekre szitál.

Sercegő mécsek világánál,

kandallók parazsa melegénél,

a szeretet árnyai vetülnek.

Határtalan megnyugvás uszálya

omlik a világra,

úttalan-utak hókristály-szövevényein

megváltó kisded érkezett.

Földre szállt a Csoda,

áldott karácsonyra virrad.

2012. december 19.

Nosztalgia télen

Csend-füzéren csitul a szürkület,
meghitt világa templomából
gyöngy-fehér pelyhek
szállingóznak,
didergő éjjelek vándora
fagyos erdők rejtekéből
hosszú útra kél.
Szépsége rabul ejtő,
ódon hárfáján
magasztos dallam csendül,
csillámló igézetét
szunnyadó tájak
holt smaragd-leplére hinti.
Nosztalgia-szánon
régvolt, idilli időkbe repít,
- várakozó városok forgatagába -
magányos kandeláber
pislákoló fénye nyomán,
lassacskán pilinkélő hókristályok
keringője ölelésében
szikrát szór a világra…

2012. december 03.

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,

arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.

Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.

Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

2012. szeptember 7.

Ködök sóhaja

Kihűlt századok

ódon illata gomolyog

hallgatag tájak felett,

fehér ködök csend-fátyla alól

az elmúlás szelének hangja búg.

Létük magányába roskadt

sziklák kémlelik az eget,

felhők pilláira az emlékezés

bú-kristályai nehezednek.

Káprázattá vált

napok folyosóján

azúr vizek halál-burkába zárt

lelkek árnyképe lebeg,

s az Armada szellem-roncsaira

Malbay cikázó fényei hullnak..

2012. július 03.

A jövő lapjain

Ölelésünk mentsét karjaimba zárom,

parttalan óceánja

távolba ringatja lényem,

már nem fáj a közöny,

kétely-fűzött álom,

az ismeretlen smaragdját

így fedezem fel.

A változás vándor-szelencéjét

szorongatom,

nem számít mily hamis aranyat

hazudik a remény,

a szél hárfáján

szól igazat hangom,

galambom reppen

a pirkadat egén.

Hiszen örökké itt virágzott bennem,

és a fátyolos homályból

újjászülettem…

2012. április 20.

Holdcsillám

Éj párnáján izzik holnapok lángja,

felettünk hunyorgó csillagmiriád,

komótos holdfény magasból suttogva

égben fogant áldást hullajt reánk.

Cirógató selyme belengi lényed,

vigyázó szavait vánkosodra festi,

keserédes lélek álmai hozója,

kristály tornácáról a Földet füröszti.

Aprócska zugokban fürkész arccal sétál,

nehéz évek útján zajtalanul jár;

szférák ködébe tűnt utópia rabja,

acélkékje csillog, míg világ a világ.

2012. március 12.

In memoriam Whitney

A gyász-szomorú est

némasága mécsét

emléked orgona illata gyújtja,

dalod foszlányait

az örök messzeség

harangja kondítja,

mint féltve őrzött kincset,

úgy glóriázzák angyalok körül és

fejezeted melódiájára

az élet komponál.

Elhagyatottan ácsorgó

lélek-szárnyad tollpihéjén

az elmúlás

vigyázó fuvallata lebben,

-véget ért egy szalmalángnyi élet-,

szikrázó briliánssá

csiszolódott fényed

a zene gyöngy-torkú múzsája

végtelen fájdalma lüktetésén át

maradandó kottájára álmodja…

2012. február 17.

Február igézete

Hó-pázsit tarkította magaslatok

elmúlásba veszett zöldje felett

tél-bárka araszol nesztelen,

ám jégsapkás bérceik villanása

változást sejtet.

Hűvös odvában pillog

a bágyadtság madara,

csak lomhán moccan

tollai menedékéből.

Hallgatag tusáját vívja a fagy,

csatáját veszíti a Nap sugaraival,

csillám-lepedőn lábujjhegyen settenkedő,

langyos-léptű nappalok

újra olvadás melankóliáját hozzák.

Elgémberedett tagjaiból ocsúdva

veszi fel latyak-ruháját Február,

majd ég-tiszta esők cseppjeivel

bontakozó életeket mos újjá..

2012. február 17.

Utazás

Csend ül a tájon, csak a lélek neszez,

dér-tollas hattyú siklik az alkony taván,

jégruhája rideg, óvja a valót, rejtve

előlünk egy fagy-szemcséibe zárt világ.

Választott útját egymagában rója,

bú-nedves sálát diadém ékíti,

ismeretlen tavaszt hoz szíve borúja,

gyöngyház Hold fénye hűlt arcát hevíti.

Csók-tiszta hegeit üveg-lényén hordja,

elrejtett fájdalmát meg nem fejti senki,

illó tükörképét az éj tűje horgolja,

galaxisok bársonya köd-burkában őrzi…

2012. január 17.

Karácsony ünnepén

Az álmosan rejlő holdvilág

csak halványan dereng,

hűvös fénye nyomán kóborló

arcok barázdái

viaszossá simulnak.

Fagy-hátú földeken

a tél acélos sóhaja lebeg,

ezüst fenyők ágai

jég-ruhát öltenek,

áldott harmóniába

a béke fehér galambja száll.

Csillámló könnyeket

hullajt az ég,

otthonok melege köré

patyolatszín pelyhek terülnek.

Szoprán csengettyűk kara

idilli melódiára hangol,

mézeskalács illat terjeng

a meghittség szezámjából.

Majd késői órát kong egy harang,

-Betlehemben megváltó született-;

lelkes angyalok serege

dér-fuvolás nyugovót csendít,

mi gyertyát gyújt az ünnep

selyem díszben ragyogó asztalára..

2011. november 16.

Rohanó évek

Reszketeg pirkad a hajnal,

ma a nincs is

ünneplőben díszeleg,

leláncolt évekre igét szór

a pillanatok csillagkoszorúja.

Arany-fehér mementókba

szenderült szíved

még nyugalom-ágyán piheg.

Perceid az ébredés

bágyadt szemmel figyeli,

fürkészi, ahogy ölelő karjaiból

bont a reggel,

s tölti meg létezésed kertjét

a megtestesült remény,

hamvas zöldben,

mint a tél zimankója alól

újjászülető

rögöket ékesíti

a bimbózó virágok kelyhe.

Gyógyulatlan hegek,

érintetlen századok

útvesztőjében kallódó,

magány-pennás szonettek

a ma palettáján

fakulni látszanak.

Az idő hálójába kuszálódott

igaztalan szavak

mind porszemmé szűkülnek,

mozdulatlanságból szabadult lényed

szűz könnyektől tisztul,

-lelked új ruhát ölt-;

átjár a megbecsülés tüze,

s öröm-csillámot huny rád

az éltető szeretet…

2011. december 15.

November ölén

Kis falum völgyét

gyömbér púderrel festett délutánok

nyirkos ujjbegye érinti,

míg szobámban

a szeretet szikrája pattan,

lényemre az otthon melege terül.

Hazavárlak, kandallóm tüze

testem parazsától lobban,

főnix-lángú vágyódásom

szította máglyája köré

ánizsos bódulat szökik.

Könnyű vagyok, szinte lebegek,

úgy, mint az a rézszín falevél,

melyet pajkosan

tovalibbent az őszi szellő.

Megnyílt a világ, letéptem bilincseim,

visszaszereztem azt,

amit az évek tolvaj-hordája elrabolt.

Hiszem, hogy a felhők

téli napokra nyíló szembogara

fényében bolyongva, közös jövőnk

a holnapok megértés-strasszain sarjad…

2011. november 21.