Szép vers 2.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

Immár minden bércet

Csend ül.

Halk lomb,

alig érzed:

Lendül.

Sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nem nemsokára

Nyugszol, ne félj...

Tóth Árpád fordítása

Miss Liberty

Valód a kortalan szépség ecsetje simítja,

örökkön káprázó képed igézi városod fölé,

fény-karod az ég kékjébe emeled,
láncaid a tegnap foszlatta köddé.
Évszázadok talpazatán állsz mozdulatlan,
könny, - és kacaj hullámai verdesik lábaid,
veled éled a gyógyuló remény,
háborúk sodrába tűnt korok eszméi őrzik álmaid.
Nemzedékek sóhaja libben újjászülető napjaid felett,
földedre érkező vándor útját talányos jövője felé vezeted.
Vágyálmok színeit szórja a messzeség,
te kitárod a lehetőségek kapuját,
rezzenéstelen arccal, halk magányodban pihenve
suttogod fülünkbe a szabadság himnuszát…

2013.- 2017.

A jövő lapjain

Ölelésünk mentsét karjaimba zárom,

parttalan óceánja

távolba ringatja lényem,

már nem fáj a közöny,

kétely-fűzött álom,

az ismeretlen smaragdját

így fedezem fel.

A változás vándor-szelencéjét

szorongatom,

nem számít mily hamis aranyat

hazudik a remény,

a szél hárfáján

szól igazat hangom,

galambom reppen

a pirkadat egén.

Hiszen örökké itt virágzott bennem,

és a fátyolos homályból

újjászülettem…

2012. április 20.

Ősidők óta

Metsző szél
fagy arcomra,
ón-csepp-kristályok csikordulnak
a pőre csendben,
és megfakult mosollyal
csak a távoli Hold figyel.
Utazom ismeretlen bolygók közt,
különös világod
leplezetlen síkjai határán,
hol a dimenziók vándora
kíséri botladozó lépteim.
Velem vagy,
mégis hiányod vacogom,
keserű kérdés
bujdos nászunk
hunyorgó csillagfénye alatt,
mely monoton napok
tekergő labirintusán
át szivárog, szomjazó szívembe.
Magány-hintómon hajtatva
szenvedélyünk titok-övezte
ágyára hullok,
könny-párás szemekkel esdekelve
bízva a messzi jövendőben;
hiszen világok ősideje óta
őszintén szerettelek…

2010. november 04.

Harmónia

Várj, míg eljön a derengő hajnal,

üzenetet hoz halk madárdallal,

útjára indul most a fáradt vándor,

az utcák porából dicsfényt kovácsol.

A kakukkos óra lomhán kattog,

az égen Esthajnalcsillag ragyog,

világ-szikrákat fest újra kékre,

életet önt a pihenő létbe.

Várj kedves! Ne menj még! Ne hagyj egyedül!

Bánat-csepp szaggatja a szívem belül.

A sírás gitárját hangolja torkom,

búskomorság játszik eltépett húron.

A virradat reánk óvatosan hull,

ódon kandeláber fénye most kimúl,

az édes harmóniát magamba szívom,

szavaid köntösébe gombolom.

2009. szeptember 08.