Szép vers 2.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

Immár minden bércet

Csend ül.

Halk lomb,

alig érzed:

Lendül.

Sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nem nemsokára

Nyugszol, ne félj...

Tóth Árpád fordítása

Karácsonyi fények

Mélázok a messzeségen;

hó-sapkás bércek

ezüst süvege hívogat,

drágakőként csillannak az alkonyat

acélszürke keblén,

a dércsípte horizont

tűnő délibábként lebeg tova.

A szeretet szelében

méltósággal hajlongó,

hódara-ködmönös

fenyvesek susognak.

Jégvirágos ablakon át

megnyugvást vár most a világ,

utcák sötétjébe érkező

szelíd égi tündék

a tél fehér porhanyóját

csillámban motoszkáló,

apró életek lábnyomaira hintik.

Szobák melegéből

lopva leskelődő

szempárok izgatottsága

udvarok jég-tükrében villan,

az együtt töltött idő öröme lesz

a legszebb ajándék.

Néhány napra elcsitul a távol;

ropogó fegyverek zaját is

a csend végtelen öle ringatja,

angyalhajban fénylő

karácsony ünnepe közeleg.

2013. december 16.

Téli éj fátyla alatt

Hópelyhet libbent a meztelen égbolt,

az univerzum végtelen-szőtt opálja

éteri mezőket sejtet.

Tudattalan énjét

gyöngyözi a messzeség,

ében éj burkába zárt

csillagok fénye

álmaink balkonját bejárva

becézőn lelkünkre hull.

Letűnt percek skarlát parazsa

ó-napok íriszén izzik,

szelíden lobogó láng-tündék vigyázzák

a grafit-szürkeségbe némult időt.

Az éj réveteg csendjébe merülve,

szótlanságuk árnyain pihegve,

szelencébe zárt szerelem éled…

2013. február 13.

Utazás

Csend ül a tájon, csak a lélek neszez,

dér-tollas hattyú siklik az alkony taván,

jégruhája rideg, óvja a valót, rejtve

előlünk egy fagy-szemcséibe zárt világ.

Választott útját egymagában rója,

bú-nedves sálát diadém ékíti,

ismeretlen tavaszt hoz szíve borúja,

gyöngyház Hold fénye hűlt arcát hevíti.

Csók-tiszta hegeit üveg-lényén hordja,

elrejtett fájdalmát meg nem fejti senki,

illó tükörképét az éj tűje horgolja,

galaxisok bársonya köd-burkában őrzi…

2012. január 17.

Az újkor hajnalán II.

Mayflower

A nap

lassan estbe tompul,

az óceán habos

uszályára

hófehér köd-fátyol

költözik.

Rozsdába merülő

alkonyatba

kanócot gyújtó,

gyöngyház-szín

holdvilág

messzi Albion hajóját

kémleli.

Homállyal vont hullám-ormok

fény-sziget

partjai között

lankadatlan reménységgel

siklik.

Távolba dobbanó

álom-sziluettbe

gyúlik

a csend szíve, s

szent imát dúdoló

lelkek kacaja

fogyatkozó

percek keblén

ringatózik

a megtalált

új haza,

New England

partjai felé…

2010. szeptember 30.

Az óidő nyomában V.

Világítótorony

Szemzuga gyémántja

múlt árnyain töpreng,

halványuló lénye

századok útjának

hullámfodraiba

fakult.

Szelíd lelke

csend-öble partját körbefonva

emlékeit kémleli.

Csillámló fénycsóva

simul a tér szűzi nyugalmába,

mítosza belengi napjaink küszöbét.

Tünékeny ködben evező

hajósokról

szél-hárfa fuvallat húrjain

ősi dal csilingel.

Azúr tengerek hűvös vizéről

ezredévek történelme

mesél,

hétpecsétes titkaik őrzője

némaság alkonyának

rezzenéstelen sejtelmébe

halkult..

2010. augusztus 20.

Új szelek

Új vidék, izgatott csend mélán körülölel,

láthatatlan kéz vezetett - hazaértem..

Türkizszín nyírfák magasodnak messze,

tarka harkály krónikát ró agg fatörzsbe.

Szívem hangyányit könnyezik, s remeg,

de várnak víg kalandok, másik emberek.

Várakozással teli, mámorító napok,

ezüst metál fénnyel derengő csillagok.

Rózsabokrok burjánzó illat-fonata,

már nem sérti bőröm temérdek tű foka.

'Ha holnap szólít az ég sem feledhetem már,

mit is adott nekem veled ez a világ.'

2010. május 23.