Őszi memoár

Sápadt fény-hajókon úszik a táj,

ábrándok ködében lebegő felhők

távoli fürtjeit sötét-madarak csipegetik.

Az égi színház végtelen színpadán

opálos fény-virágok nyílnak,

káprázatban derengő csokraikat

a dér-szívű éjszaka öntözi.

A sóhajtó Hold most anyai menedék,

 búcsúzás-könnyeken ereszkedő fátylával

kristályfehéren az ásító világra csordul.

Zizzenő avarban barangol az idő,

memoárjába gyűjtött pillanatok képeit

még egyszer fedetlen keblére öleli.

A hűvösbe hintett létezés

csend-indákon kúszó sziluettjei között

már a télbe forduló szél kutat.

2018. október 11.

Afrodité

Csillámfényű habok ódon szenvedélye

új életet suttog gyöngy-házad kelyhébe,

csodálattal ringó antik tengereken

születésed néma tanúja a végtelen.

Tükrödből sugárzik bujaságod arca,

lépteid nyomában igaz szépség sarjad,

mirtusz-bájjal hintett arany vánkosodra

a természet komponál tiszta akkordokat.

Hajdani szerelmek ködbe veszett korát

nesztelen őrzik a hellászi amfórák,

s veled tündököl az Olümposz hegyén

felhőkbe tekintő, isten-lényű fenség.

2016. december 14.

Karácsonyi fények

Mélázok a messzeségen;

hó-sapkás bércek

ezüst süvege hívogat,

drágakőként csillannak az alkonyat

acélszürke keblén,

a dércsípte horizont

tűnő délibábként lebeg tova.

A szeretet szelében

méltósággal hajlongó,

hódara-ködmönös

fenyvesek susognak.

Jégvirágos ablakon át

megnyugvást vár most a világ,

utcák sötétjébe érkező

szelíd égi tündék

a tél fehér porhanyóját

csillámban motoszkáló,

apró életek lábnyomaira hintik.

Szobák melegéből

lopva leskelődő

szempárok izgatottsága

udvarok jég-tükrében villan,

az együtt töltött idő öröme lesz

a legszebb ajándék.

Néhány napra elcsitul a távol;

ropogó fegyverek zaját is

a csend végtelen öle ringatja,

angyalhajban fénylő

karácsony ünnepe közeleg.

2013. december 16.

Téli éj fátyla alatt

Hópelyhet libbent a meztelen égbolt,

az univerzum végtelen-szőtt opálja

éteri mezőket sejtet.

Tudattalan énjét

gyöngyözi a messzeség,

ében éj burkába zárt

csillagok fénye

álmaink balkonját bejárva

becézőn lelkünkre hull.

Letűnt percek skarlát parazsa

ó-napok íriszén izzik,

szelíden lobogó láng-tündék vigyázzák

a grafit-szürkeségbe némult időt.

Az éj réveteg csendjébe merülve,

szótlanságuk árnyain pihegve,

szelencébe zárt szerelem éled…

2013. február 13.

Elveszett századok

Tegnapok homályába veszett

civilizációk csendjét

búsongó csillag

megfakult fénye őrzi,

szürkületben rejlő,

misztikus világba

vetíti nosztalgia-árnyait.

Nyugalom-öle a végtelenben

honol, hajdani századok

felhők trónjára súgott,

káprázatos voltát derengi.

Sejtelemben kuporgó

pergamenek cserzett margóján

a múlt hírnökének ujja cikáz.

Óidő langy leheletében álmodó,

gazdagságban fogant,

archaikus büszt

a feledések kalendáriumában

veszteglő, néhai kultúrák

impozáns fénykorának

elmúlását siratja.

2011. április 02.

Tűnődő pillanat

Időbe fagyott a tűnődő pillanat,
sóvárog a múlt, nincs többé jelen,
opálos az est: - szánakozó, s hallgatag,
évszázadok pora lepi már agg szívem.

Jöjj értem végzet dühöngő tengere,
elhaló hangomon, ím téged szólítlak,
oly régen várok rád - édeni életre,
elveszett kapuim lelje meg a holnap.

Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe,
lázadó létemtől immár búcsút vennék,
meztelen önvalóm fáradt rejtekében
teret nyit a nyugalmat áhító feledés.

S az így meglelt végtelen fényévekben
viola brokát remegi hamvas csendem.

 2011. március 04.

Az éj hídján

Bíbor palástját hímzi az éj,

mint némaság-gyapjas paplan, úgy

borul reám. A valótól távol,

álmaim végtelen univerzumában

egymagam vagyok. Lelkem

elgyengült élet-rostjai,

fátyolos időtlenségben lüktetve,

ernyedten hullnak alá.

Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,

önnön falaim kelepcéjéből menekülve,

érzékeimbe csitult imát pusmogok.

Sorsom mólóján átívelő hídon

idill-koszorúm fonom, míg

pilláimat az öröklétbe veszett

Hold sápadt fénye füröszti…

2011. február 05.

Éjszakai varázs

Levendula-álom
lengi be végtelenünk szívét,
est-homályban lábadozó világ
immár nyugovóra tér.
Bíborban úszó alkonyat
pilláira a tegnap búcsúcsókot
libbent, s vágyaink ezüst óceánján,
- a mindenségen túl -
ring egy elfeledett mementó.
Éj-tornácon szunnyadó
ködfény-pára amorf testet ölt,
csillag-jászolban hárfázó tündérek
körvonalait szitálja a térbe.
Révbe ért sorsok csend-elíziumán,
sejtelemmel szikrázó
égitestek gyúlnak…

2010. november 23.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.

Az óidő nyomában III.

Eldorado

Mítoszok bölcsőjében

szunnyadó világ izzik jelenünkbe,

éj-aranyban tündöklő táj dúdol

magasztos emlék-dallamot.

Bronz festette pirkadat

habkönnyű

nyoszolyájába fonódva

megannyi fénylő csillag strázsál,

fény-karokkal melengetve

féltett vagyonát.

Országuk,

milliónyi

pislákoló mécses-láng,

mint végtelen-koszorú

övezi tegnapjai vállát.

Némaság bilincse

pihen csillámló szirtjein,

s rejtélyek ködében

merengve,

végtelen rónákon át,

a halhatatlanság

szaténfényű

selymébe olvad örökre.

2010. augusztus 05.

Lélekmadár

Rubin diadémmal hajában ébredt a hajnal,

szaténfényű köntösét magára gombolta,

magnóliák rejtekéből nyújtózva jött elő,

szerelem-lugas alól lábujjhegyen osonva.

Bódító orchidea illat csapja meg orrom,

liánok smaragd karjai kapaszkodnak messze,

pillanatuk a végtelen csipkéjébe fonom,

felcsendül parányi lélekmadaram éneke.

Nosztalgikus fénysugár játszik csillám tollain,

az örök élet nedvét érzések-kelyhéből szívja,

selyemszárnyú lényét minden nap babusgatom,

zúgó vízesések legendát mesélnek róla.

2010. április 25.

Kristályok közt

Előtted állok újra, halhatatlanság,

önmagamba révedve megtaláltalak,

ledéren bódít a messzi végtelen,

szerelem nyílott antik kertek alatt.

Hirtelen jött szélvész lelkem elrabolta,

fojtó emlékekbe merülve didergett,

- mit évek óta hiába kerestem

most szikrázva vakít azúr szemeiben.

Utolsót figyelmeztet ma az ércharang,

káprázatos ikonok fénye elvakít:

Mennem kell, előre ezen az ösvényen!

A kristályok közt áhított jövőm lakik.

2010. január 03.

Elvágyódom

Végtelenbe

nyúló,

az

ég

fátyolos

kékjében

úszó

bárányfelhők

hívnak,

hogy

búcsút

intsek

a

fájó

múltnak

és

onnan

föntről

az

átláthatatlan

’ködből’

karjaimat

kitárnám,

a

világra

boldogságport

hintenék

és

élnék

az

idők

végezetéig.

2009. április 06.