Tűnődő pillanat

Időbe fagyott a tűnődő pillanat,
sóvárog a múlt, nincs többé jelen,
opálos az est: - szánakozó, s hallgatag,
évszázadok pora lepi már agg szívem.

Jöjj értem végzet dühöngő tengere,
elhaló hangomon, ím téged szólítlak,
oly régen várok rád - édeni életre,
elveszett kapuim lelje meg a holnap.

Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe,
lázadó létemtől immár búcsút vennék,
meztelen önvalóm fáradt rejtekében
teret nyit a nyugalmat áhító feledés.

S az így meglelt végtelen fényévekben
viola brokát remegi hamvas csendem.

 2011. március 04.

Az éj hídján

Bíbor palástját hímzi az éj,

mint némaság-gyapjas paplan, úgy

borul reám. A valótól távol,

álmaim végtelen univerzumában

egymagam vagyok. Lelkem

elgyengült élet-rostjai,

fátyolos időtlenségben lüktetve,

ernyedten hullnak alá.

Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,

önnön falaim kelepcéjéből menekülve,

érzékeimbe csitult imát pusmogok.

Sorsom mólóján átívelő hídon

idill-koszorúm fonom, míg

pilláimat az öröklétbe veszett

Hold sápadt fénye füröszti…

2011. február 05.

Ismeretlen...

A mellőzöttség ma buja táncát járja,

vágy-amuletteket hint az éjszakába.

Áttetsző álmok ködszórta pamlagán

borostyánszín kétség csitítgatja magát.

Palackba zárt óhaj, eltörpült szép szavak,

csupán képzeletem játéka babusgat.

A kegyes élet lám kitüntet másokat,

csak árnyékom látja pierrot-arcomat.

Feledés, szeretet, van hangyányi remény?

Tekinteted átnyargal lelkem küszöbén.

Agyamban zsongó, elcsúszott idősíkok,

álarcom elé ismét rolót húzok.

Ki vagy te, ki berobbantál életembe?

Gátat emeltél zuhatag-könnyeimre.

Bájod melengetem szárnyaim alatt,

kíváncsiság üldöz, titkot tartogat.

2009. szeptember 04.