Bíbor palástját hímzi az éj,
mint némaság-gyapjas paplan, úgy
borul reám. A valótól távol,
álmaim végtelen univerzumában
egymagam vagyok. Lelkem
elgyengült élet-rostjai,
fátyolos időtlenségben lüktetve,
ernyedten hullnak alá.
Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,
önnön falaim kelepcéjéből menekülve,
érzékeimbe csitult imát pusmogok.
Sorsom mólóján átívelő hídon
idill-koszorúm fonom, míg
pilláimat az öröklétbe veszett
Hold sápadt fénye füröszti…
2011. február 05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése