Az éj hídján

Bíbor palástját hímzi az éj,

mint némaság-gyapjas paplan, úgy

borul reám. A valótól távol,

álmaim végtelen univerzumában

egymagam vagyok. Lelkem

elgyengült élet-rostjai,

fátyolos időtlenségben lüktetve,

ernyedten hullnak alá.

Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,

önnön falaim kelepcéjéből menekülve,

érzékeimbe csitult imát pusmogok.

Sorsom mólóján átívelő hídon

idill-koszorúm fonom, míg

pilláimat az öröklétbe veszett

Hold sápadt fénye füröszti…

2011. február 05.

Éjszakai varázs

Levendula-álom
lengi be végtelenünk szívét,
est-homályban lábadozó világ
immár nyugovóra tér.
Bíborban úszó alkonyat
pilláira a tegnap búcsúcsókot
libbent, s vágyaink ezüst óceánján,
- a mindenségen túl -
ring egy elfeledett mementó.
Éj-tornácon szunnyadó
ködfény-pára amorf testet ölt,
csillag-jászolban hárfázó tündérek
körvonalait szitálja a térbe.
Révbe ért sorsok csend-elíziumán,
sejtelemmel szikrázó
égitestek gyúlnak…

2010. november 23.

A titokzatos idegen

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált,

szeretne kitörni a fényre,

szelíden kérleli Aphrodité anyát.

Lomb-szőtte vánkosa bíborba hajló,

lázas éjszakákon hangja elhaló.

aranysárga-maszkja mögé rejtőzik,

a szunnyadó csöndben közénk férkőzik.

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált.

önzetlenség nélkül értelmetlen léte,

megszelídült lelkek szomjazzák szavát.

2009. augusztus 17.