Suttogó mélység

Kobaltkék lagúna palástjába

pezsdült nyarak

andalító ölén

imába moccan a pihegő lét,

áttetsző távolból korallok

szerenádja morajlik.

Az aranyló rámát pingáló Nap

gyöngyöző pillájú felhők létráján

komótosan halad

az est magánya felé.

Milliónyi aprócska élet

nyitogatja lelkét

rejtőzködő tenger-mély

csoda-múzeuma tárlatára.

Végeláthatatlan emberöltők

száguldó szekerén

vén Hold strázsál, s a

símogató habokból született

tünde-lényű szirének

fennkölt eposzok

elhamvadt fény-kelyhének

sérthetetlen mementóját óvják.

2011. június 04.

Az éj hídján

Bíbor palástját hímzi az éj,

mint némaság-gyapjas paplan, úgy

borul reám. A valótól távol,

álmaim végtelen univerzumában

egymagam vagyok. Lelkem

elgyengült élet-rostjai,

fátyolos időtlenségben lüktetve,

ernyedten hullnak alá.

Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,

önnön falaim kelepcéjéből menekülve,

érzékeimbe csitult imát pusmogok.

Sorsom mólóján átívelő hídon

idill-koszorúm fonom, míg

pilláimat az öröklétbe veszett

Hold sápadt fénye füröszti…

2011. február 05.

Válaszút

Szótlan nesz eszmél sziklaormok vállán,

létünk elfeledett lapjait dédelgeti,

ultramarinkékben örvénylik az égbolt,

festői palástban ránk emlékezik.

Múló fényesség játszik horizontunkon,

ódon karcolat az emberiség oltárán,

nemzedéknyi lábnyom tapogat kiutat;

szégyen vagy dicsfény? – Különös színváltás.

2010. június 23.