Jeanne d'Arc

Szűzi fehérben szül az ártatlanság,

utad kövezik megkopott lábnyomok,

példás történeted szíved-vívott harcát

hazafias hévvel róják zord századok.

Százéves háború suhan el melletted,

csaták látomása mélyen lelkedben ég,

sereged zászlaját égi jel vezetve

francia föld mártír hősévé lettél.

Bár sorsod megpecsételt, nem ejt csorbát

rajtad eretnek halál-máglya fénye,

tetteid ékében ragyog ma Orléans,

világít lényed halhatatlanság-képe,

emléked, mint tisztaság-futtatott oltár

emel fel a szentek tündöklő rendjébe.

2015. március 02.

Az alkimista

Színevesztett boldogság pásztora,

köddé foszlott gazdagság lábnyoma,

aranyló álmok igéző tábora,

éjsötét mesékbe suttogott szavak,

sivatag homokja égeti lábadat,

halovány reményben izzik a gondolat,

utat mutat napbarnított szellemvilág,

teveháton érkezik az önmegvalósítás,

piramisok lábánál igaz szerelem vár.

Szösszenet Paulo Coelho "Az alkimista" című műve nyomán

2013. április 10.

Karácsonyi fények

Mélázok a messzeségen;

hó-sapkás bércek

ezüst süvege hívogat,

drágakőként csillannak az alkonyat

acélszürke keblén,

a dércsípte horizont

tűnő délibábként lebeg tova.

A szeretet szelében

méltósággal hajlongó,

hódara-ködmönös

fenyvesek susognak.

Jégvirágos ablakon át

megnyugvást vár most a világ,

utcák sötétjébe érkező

szelíd égi tündék

a tél fehér porhanyóját

csillámban motoszkáló,

apró életek lábnyomaira hintik.

Szobák melegéből

lopva leskelődő

szempárok izgatottsága

udvarok jég-tükrében villan,

az együtt töltött idő öröme lesz

a legszebb ajándék.

Néhány napra elcsitul a távol;

ropogó fegyverek zaját is

a csend végtelen öle ringatja,

angyalhajban fénylő

karácsony ünnepe közeleg.

2013. december 16.

Válaszút

Szótlan nesz eszmél sziklaormok vállán,

létünk elfeledett lapjait dédelgeti,

ultramarinkékben örvénylik az égbolt,

festői palástban ránk emlékezik.

Múló fényesség játszik horizontunkon,

ódon karcolat az emberiség oltárán,

nemzedéknyi lábnyom tapogat kiutat;

szégyen vagy dicsfény? – Különös színváltás.

2010. június 23.

Egy letűnt korszak

Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,

a régmúlt dalait susogják a lombok,

a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.

Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.

Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,

a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,

a ház urának születésnapját ünneplik.

Sírig tartó szerelem illata suhan át

a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.

Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.

Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.

Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán

2009. október 10.

Szerelem

Két hűséges szív, rózsaszirmú lélek,

egy magasabb dimenzió ösvényére téved.

Felszabadító, mézédes kábulat,

rabja mind, kit egyszer magával ragad.

Kiszámíthatatlanul, szellő szárnyán érkezik,

hajnali első harmattal éledezik.

Váratlanul jön az eufórikus bűvölet,

már-már gyönge lábaidról levesz.

Elvarázsolt szíved a torkodban dobog,

a szeretett lény közelségét áhítod.

Vállaira selymesen omlik puha hajad,

becéző ölében tovatűnik a bántó gondolat.

Közétek nem férkőzik többé a gonosz,

lábnyomaidat a boldogság szigetén láthatod.

Bársonypuha csókja szomjas szádat égeti,

ő a tiéd, és csak érted létezik.

2009. május 30.