Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,
a régmúlt dalait susogják a lombok,
a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.
Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.
Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,
a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,
a ház urának születésnapját ünneplik.
Sírig tartó szerelem illata suhan át
a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.
Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.
Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.
Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán
2009. október 10.
