Beszél a csend

Mezítelen szívek fölött
hangtalan suhanó
lélek-szárnyak,
a kegyelet fényében
villanásnyi mécsek
narancs-ében hunyorgásának
nesze remeg, s
időtlenbe málló füst-karika
gomolyog gondolatok fölé.
Sírhantok márvány-paplanba
takarva, egy-egy koszorú
borostyán leveleibe zárva.
Úton a menny kapuja felé
gyász-szőttes selymesedik,
rózsafüzér gyöngyeinek
csengése vacogja
a templomi ikon-csendet.
- Míg ők túlvilági
megfoghatatlanukat
fagyos álmok
margójára hullajtva,
önmagukat
írják az örökkévaló fátylára…

2011. október 07.

Őszi tárlat

Csak ámulok a tündöklő határ

mérföldekre nyúló

képei láttán;

nézem, ahogyan a nappal

festői álomvilágba szunnyad

és hűvösödő rónák

köd-áztatta zöldjét

az elmúlás lélegzete simítja.

Halkan lüktet a pihenő táj;

szarvas szökell át a mezőn,

kecses lényét a távoli holdsugár

bebarangolja.

Megnyugvás fogaton utazó

csönd-lángok tüze

néhol fel-fellobban,

-szépségét örökül hagyva-,

s az angyalarcú éjben

rozsdaszín levelek keringője

búcsúztatja a

rőt avarba hulló nyarat..

2011. szeptember 10.

A holnap ígérete

Fénytelen kavicstorzók elmerült

ösvényeit szeli ketté a jelen,

türkizkék világa

még fáradtan tévelyeg.

Kábulatba esett szellemhajók

algával vont tatja

gyöngy-csókkal simított

habok ó-zamatát remegi.

Ámbrás cetek

láthatatlan menedéke,

mi a nincs martaléka lett,

halott órák sóba zárt vitrinjében

ring a hullámok testén.

De valahol, túl a fájdalmak öblén

és a hűlt kezdetek kapuján,

szivárványban virító

már a sápadt est-síma lég,

újra lágy sanzonú napok

színtiszta hullámai

becézik a part

arany-koronázta keblét.

Látványának képét

zokogva magamhoz ölelem,

hisz ezért küzdöttünk oly rég.

2011. augusztus 26.

Éji csoda

Pernyét sodor az enyészet szele,

ujjával kihűlt, gyógyírra éhes

hajlékokra mutat.

Fakó arcát elrejtő,

hamis életbe bódult szeretet

elmálló avarban kutatja

a megmaradt aprócska

érzelem-lángot.

Éj-tó tükrében mereng

az ezüstszín Hold,

vakító mentéje szorosan

hátára simul,

őrangyalok magasztos sípja

nyugovót zenél.

Szikrázó lepel alatt,

hüppögve hajtja le fejét

a fény elárvult gyermeke.

A feloldozás szelencéjéből

megváltó álom-por szitál fürtjeire,

- egy napra eljött a csoda -

égitestek kórusa halk áhítattal

éji szózatot suttog

és könnyei cseppjét

felszárító oltalmukkal

ma éjjel beragyogják

a világmindenséget.

2011. augusztus 13.

Emlékek szárnyán

Vatta-puha bárányfelhő

fodrozza a lég sötétedő keblét,

mélázó szendergését

múltidézőm

mutatójára hullajtja.

Misztikus lámpások ragyogása,

s pislákoló életek

kísérik lépteim,

eleven fáklyaként ontják aranyuk

a merengés birodalma

árnyakba igézett erdejében.

Halványuló emlékek ölének

rejtelmében,

az egykoron örömteli távlatából

kitörölhetetlen arcok

képe száguld felém.

Újra együtt vagyunk, tegnapok

sztaniolpapírral ölelt naplója

ódon korokban köttetett

barátságokról mesél.

A megbocsátás pilleszárnyú fuvallata

gyengéden orcámat érinti,

megpihenek, itt békére leltem,

a szelíd mulandóban

pillanatot csenek magamnak.

2011. július 20.

Csillagokban élsz

Füstszínű idők szürkeségén túl,

mindaddig nesztelenül várlak,

amíg remegő pilláját

estté hunyva, újra meg újra

pihenőre szenderül

a megfáradt délután,

köd-ette éjjelek

fakó lüktetésében átsejlő,

ébredő fényét bontja

a korai napsugár

és boldogságtól lengedező

csillámok, mint

apró drágakő-koszorúk

vidáman fickándoznak.

Örökkön élni fogsz lényemben,

hiányod ólomsúlyú pecsétje

tűzforrón éget,

meztelen lelkem

sors-karcolt hegei közt

apró szívdobbanásaid

mutatják az utat.

Csillagok porából újraálmodlak,

a megmásíthatatlan kötelékek

ösvényein lépdelve,

úgyis megtalállak egyszer...

2011. július 07.

Suttogó mélység

Kobaltkék lagúna palástjába

pezsdült nyarak

andalító ölén

imába moccan a pihegő lét,

áttetsző távolból korallok

szerenádja morajlik.

Az aranyló rámát pingáló Nap

gyöngyöző pillájú felhők létráján

komótosan halad

az est magánya felé.

Milliónyi aprócska élet

nyitogatja lelkét

rejtőzködő tenger-mély

csoda-múzeuma tárlatára.

Végeláthatatlan emberöltők

száguldó szekerén

vén Hold strázsál, s a

símogató habokból született

tünde-lényű szirének

fennkölt eposzok

elhamvadt fény-kelyhének

sérthetetlen mementóját óvják.

2011. június 04.

Csillámló neszek

Ősz-ezüst merengésben

úszkál a nyugalmat

érlelő alkony,

lebegő pilléreken parázslik

a volt udvara, mi

álom-hordalékot hord

a búcsúzás partjaira.

Éj-morzsák vajúdásán,

csillámló tűzszekerek hada

világló ébredést bont.

Csillagok óarannyal futtatott nászával

égi ceremónia születik,

sejtjeimbe éled varázsa,

vállaimra a holdfény csókot terít.

Remegésbe burkolt

tónusaik a várakozás mámorító

balzsamát masszírozzák lelkembe…

2011. május 26.

Örök vadászmezők dala

Szellemvárosok porhanyós homokján

ébred a bősz szél,

emlékké lett napok márvány-fejkövére

rózsa-csipkét horgol.

Nem is oly messze, a Nap lebukó pírja mögött,

a préri könnyel öntözött zöldjén

farkasok táncolnak.

Meghitt közelségben fiaik nyugosznak,

míg el-elhaló vonyításuk

dicső indiánok letűnt életéről mesél.

Osonnak tova a hatalmas évek,

harmatos hajnalok esszenciájába visszhangzó

musztáng nyerítése csendül,

s szerelme lankadatlan tüze életet lehel

a vidék kietlen nyugalmába.

2011. május 01.

Elveszett századok

Tegnapok homályába veszett

civilizációk csendjét

búsongó csillag

megfakult fénye őrzi,

szürkületben rejlő,

misztikus világba

vetíti nosztalgia-árnyait.

Nyugalom-öle a végtelenben

honol, hajdani századok

felhők trónjára súgott,

káprázatos voltát derengi.

Sejtelemben kuporgó

pergamenek cserzett margóján

a múlt hírnökének ujja cikáz.

Óidő langy leheletében álmodó,

gazdagságban fogant,

archaikus büszt

a feledések kalendáriumában

veszteglő, néhai kultúrák

impozáns fénykorának

elmúlását siratja.

2011. április 02.

Holt idők lámpása

Skarlátszín lénye neveket jegyez a légbe,

kőbe vésett napok romos útján

kullog, s vetekszik a kietlen világgal.

Elhagyatott emlékek foszlott

útvesztőjében tétován poroszkál.

Kihunyt századok forgatagában,

ősi tisztaságot kutatva, reménységbe

alvadt szirtek fokán, becsületért vacog

és motyog örök históriákat.

Holt idők labirintusából visszatérő

fény-lelkek ölelése varázsában,

éteri tüzével fűti a hallgatag tájat.

Elrabolt szívét talán megtalálhatja

a közönyben dagonyázó embertelenségben..

2011. március 09.

Tűnődő pillanat

Időbe fagyott a tűnődő pillanat,
sóvárog a múlt, nincs többé jelen,
opálos az est: - szánakozó, s hallgatag,
évszázadok pora lepi már agg szívem.

Jöjj értem végzet dühöngő tengere,
elhaló hangomon, ím téged szólítlak,
oly régen várok rád - édeni életre,
elveszett kapuim lelje meg a holnap.

Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe,
lázadó létemtől immár búcsút vennék,
meztelen önvalóm fáradt rejtekében
teret nyit a nyugalmat áhító feledés.

S az így meglelt végtelen fényévekben
viola brokát remegi hamvas csendem.

 2011. március 04.

Era

Füstszín felleg könnyezi

a búcsúzó tél táncát,

s változás esőcseppjére vágyakozó

szivárvány-pillangók csapdosnak.

Tegnapokba hervadt, fázó

képek tárlatai a tisztuló láthatár

amfiteátruma méhébe oszlanak

és búját napsugár fényében tündöklő

bibefakadás váltja fel.

Énekes madarak fenséges himnuszát

korszakokat átfogó fuvallat

röpteti tavasz-ruhát sóvárgó provinciák felé.

2011. február 13.

Az éj hídján

Bíbor palástját hímzi az éj,

mint némaság-gyapjas paplan, úgy

borul reám. A valótól távol,

álmaim végtelen univerzumában

egymagam vagyok. Lelkem

elgyengült élet-rostjai,

fátyolos időtlenségben lüktetve,

ernyedten hullnak alá.

Feledés-ízben áztatott nedűt kortyolva,

önnön falaim kelepcéjéből menekülve,

érzékeimbe csitult imát pusmogok.

Sorsom mólóján átívelő hídon

idill-koszorúm fonom, míg

pilláimat az öröklétbe veszett

Hold sápadt fénye füröszti…

2011. február 05.

Szikrázó lepel

Álmatag pilled a dér-gyermek,
achátos hajzuhatagában
jégrózsa csillan.
Tűnődő fényárban
vacogó csillagok ikonokként
ragyogják be az ég kapuját.
Meztelen szelídségben szuszogó
élet motoszkál s strázsáló hegyormok
csontfehér hó-köntöse virít.
Csikorgósra fagyott bölcsőjében
ezüstbe merült brokátot dajkál
a várakozó természet.
Flóra még időz a tükörjegű
tél ágyán, majd fuvolája fennkölt áriáján
újjászületésbe bimbózza a didergő évszakot.

2011. január 28.

Ködbe veszve

Létem lyuggatott rongyai

hínárként domborulnak testemre,

hamis hajnalok színei

keserítik valóm.

Az idők napbarnította fövenyén,

gránitkönnyeket

hullajtva ballagok.

Megtalált csendem oázisára

nyomasztó árny-horizont lanyhult.

Eszeveszett szenvedélyem

kérges marokba pusztult,

remény-szomjas porcikáim

martalékaira sátrat vert

az ólomsúlyú magány.

Kietlen mezején csörgő,

hitetlenség-kard lényemre

borongás-zárkát szabott.

A régmúltban belém horgonyzott

boldogság-illat elveszett,

már csak jajongó fény-freskóként

bóbiskolva siratja

ködbe veszett emléked.

2011. január 14.

Fjordok éneke

Észak elmosódott kontúrjai

épp csak életre kelnek,

derengő sarki-homályban

lebegve

- mint skandináv vízió -

kevélyen nyújtóznak.

Ezüst-metál holdsugárban

jégpáncél fürdőz,

csillám-gerincére

villódzó, lágy pehely pilinkél.

Tört-fehérbe mártózott gleccserek

reszkető lankái hátán

a normann fagy-lánya

legendát fabuláz.

Holt századok útvesztőjében,

zord vizek hullámain,

merész vikingek eveznek.

Dér-szőnyeggel terített útjukon,

bronzba merült

rúnakövek csilláma pislákol,

s mítoszukat az idők-fjordjaiba

rejtett ékszerdobozok őrzik.

2011. január 09.

Ezüstös áhítat

Szűz-fehér derengés szitál,

a múltba tűnt idő

tél-lelkű szánja ölén

dermedt gyöngyfüzér suttog.

Jégvirágos messzeségben,

fázó ködök fátyolából szőtt,

ódon mesékre emlékezik.

Északi szelek zimankó-sípján

fogant, csipke-virággal csókolt

zúzmara világunkra szenderül.

Távoli tájakon, angyali meghittségben

január-csengettyűk hangversenye hallik.

Hajdani, smaragdzöld ligetek álomképe

– mint télszimfónia -;

didergő akkordjaikon kísért,

s várják, hogy ismét pompázzon

az ezerszín palettájú kikelet.

2011. január 01.

Szerelmed keresem

Hópihe szállingózik, csak némán sírdogál...

Csillagok csókjában fürdő lelkem

vágytalan messzesége újra éhesen piheg.

Szerelmed sóvárgom,

boldogság zamata kong üres perceimbe,

álmokkal tűzdelt szívem bársonyát most nem érinted.

Mégis tudom - hozzám tartozol,

lelked lelkemben alszik örökre,

éjjelek holdfény-karjába bújva csak együtt létezhetünk.

Emlékkép-mosolyod szegletében merengve álmodok,

- oly gyermekien, távolban összefonódva veled.

Betakarlak, mint partot a tenger, s

talán sorsunk rögös útjain,

kacagó harmatcseppek táncába

új remények élednek.

2010. december 15.

Álmaimon túl

Szerelem-forrás vize az álmom,
szomjoltó nedvét kedves, te adhatod.
Vágytól részeg lényem mezítelenségét
pille-röptű éjben néked áldozom.

Csókolj úgy, mintha csak utolsó lenne!
Ölelj magadhoz, óvón, lángolón!
Pillanat-bűbáj balkonján reszketve
meghittségbe vesszen minden szó!

2010. november 25.

Éjszakai varázs

Levendula-álom
lengi be végtelenünk szívét,
est-homályban lábadozó világ
immár nyugovóra tér.
Bíborban úszó alkonyat
pilláira a tegnap búcsúcsókot
libbent, s vágyaink ezüst óceánján,
- a mindenségen túl -
ring egy elfeledett mementó.
Éj-tornácon szunnyadó
ködfény-pára amorf testet ölt,
csillag-jászolban hárfázó tündérek
körvonalait szitálja a térbe.
Révbe ért sorsok csend-elíziumán,
sejtelemmel szikrázó
égitestek gyúlnak…

2010. november 23.

Ősidők óta

Metsző szél
fagy arcomra,
ón-csepp-kristályok csikordulnak
a pőre csendben,
és megfakult mosollyal
csak a távoli Hold figyel.
Utazom ismeretlen bolygók közt,
különös világod
leplezetlen síkjai határán,
hol a dimenziók vándora
kíséri botladozó lépteim.
Velem vagy,
mégis hiányod vacogom,
keserű kérdés
bujdos nászunk
hunyorgó csillagfénye alatt,
mely monoton napok
tekergő labirintusán
át szivárog, szomjazó szívembe.
Magány-hintómon hajtatva
szenvedélyünk titok-övezte
ágyára hullok,
könny-párás szemekkel esdekelve
bízva a messzi jövendőben;
hiszen világok ősideje óta
őszintén szerettelek…

2010. november 04.

Felhők fölé

Porrá vált árny-napok reád hajolnak,

s elfáradt lelke megtépve kóborol,

hajdan fogant vétkek ravatalán

megnyugvást áhítva erőtlen bolyong.

Ében szemei elevenen élnek,

égető emlékét forrasztva énedbe,

áldott mécslángok kigyúló fényében

hangtalan búsong a kegyelet-szíve.

Engedd hát útjára, azúr felhők fölé!

Idők-angyala ma ismét szárnyat bont.

Mennybéli éden ölében pihegve

vibráló lénye köré glóriát fon.

2010. november 1.

Mama

Látom alakod,

amint felsejlik az est

köd-ruhája mélyén,

majd angyali mivoltában

égi édenbe reppen.

Mennybéli képek elmosódott kontúrja

fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.

Lágyan csilingelő hangod foszlánya,

a lég bús szólamán

idők távlatából remeg

újra füleimbe.

Szívemben üvölt a keserűség,

szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,

felejthetetlen lényed siratja.

Forró könny-zuhatagommal

pergő évek fájó sóhaján

ismét megidézlek.

Deres leheletével ma lelkünkbe

mart a hajnali gyász:

- már nem nevetsz

többé a Földön, Mama…

2010. október 19.

Nefertiti

Te, kit fáraók földje szül életre,

s misztikus Hold ölelő karjába zár;

törékeny lényed ezredévek ékköve,

tovatűnt álmod időtlen foglya már.

Királynői kelméd bársonyos selymén,

dinasztiád feledett hangja dalol,

piramisok méhe túlvilági kelyhén

rejtéllyel övezett rezdülése szól.

S bár korszakod mára csupán emlék,

mit idők almanachja tart ölében

hol a vágy, isteni Nílus völgyén

temet, máig titokba zárt helyének,

hűn őrzött, feledhetetlen lényét

karcolja, arany-szarkofág kövébe.

2010. október 14.

Az újkor hajnalán III.

Vénusz születése

Humanista eszmék

virágzása derekán,

Flóra dér-bibéi

selymében lel rád

a kikelet, nyugati

szelek násza oltárán

simítja Zefír aranyló tincseidet.

Jöttöd nyomán

a természet

berill-zöld színbe borul, és

megújulás ikonjai

kavalkádjában

zamatos rügyet bont.

Ódon vizek

csillámló gyöngy-csókja

igéz valóssággá,

bársony-bordó köpenyt

telt idomú nimfa ölel

harmatos vonalaidra.

Kagylóhéjad

márvány-redői

menedékében

elfeledett

korok szellemisége suttog

oltalom-zsoltárt.

Reneszánsz valód

allegóriája

vágyódva ring

századok gondoláján,

s válik a szépség,

és a szerelem

időtlen szimbólumává.

Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye alapján

2010. október 5.

Az újkor hajnalán II.

Mayflower

A nap

lassan estbe tompul,

az óceán habos

uszályára

hófehér köd-fátyol

költözik.

Rozsdába merülő

alkonyatba

kanócot gyújtó,

gyöngyház-szín

holdvilág

messzi Albion hajóját

kémleli.

Homállyal vont hullám-ormok

fény-sziget

partjai között

lankadatlan reménységgel

siklik.

Távolba dobbanó

álom-sziluettbe

gyúlik

a csend szíve, s

szent imát dúdoló

lelkek kacaja

fogyatkozó

percek keblén

ringatózik

a megtalált

új haza,

New England

partjai felé…

2010. szeptember 30.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.

A középkor ködében I.

Machu Picchu

A horizont tengerén

bágyadtan pislogó

hajnali fény

hamvas türkizbe fodrozódik

festői hegyláncai baldachinján.

Gránit árnyú

totemoszlop lebeg

romvárosa felett,

képzelet-játék, -

majd tűnő délibábként

illan tova.

Legendája,

a lég suttogó

szólamain

fáradhatatlan hévvel

lüktet.

Hömpölygő folyók

sodrásának íve

méltósággal kanyarog

örök körforgás kanyonja

rejtekén.

Cédrusokkal gombolt hegygerincén

inka liturgia

sóhaja kel életre;

mi felhők varázsszárnyán

reppen magasba,

az égi rónák felé.

2010. augusztus 29.

Az óidő nyomában V.

Világítótorony

Szemzuga gyémántja

múlt árnyain töpreng,

halványuló lénye

századok útjának

hullámfodraiba

fakult.

Szelíd lelke

csend-öble partját körbefonva

emlékeit kémleli.

Csillámló fénycsóva

simul a tér szűzi nyugalmába,

mítosza belengi napjaink küszöbét.

Tünékeny ködben evező

hajósokról

szél-hárfa fuvallat húrjain

ősi dal csilingel.

Azúr tengerek hűvös vizéről

ezredévek történelme

mesél,

hétpecsétes titkaik őrzője

némaság alkonyának

rezzenéstelen sejtelmébe

halkult..

2010. augusztus 20.

Az óidő nyomában III.

Eldorado

Mítoszok bölcsőjében

szunnyadó világ izzik jelenünkbe,

éj-aranyban tündöklő táj dúdol

magasztos emlék-dallamot.

Bronz festette pirkadat

habkönnyű

nyoszolyájába fonódva

megannyi fénylő csillag strázsál,

fény-karokkal melengetve

féltett vagyonát.

Országuk,

milliónyi

pislákoló mécses-láng,

mint végtelen-koszorú

övezi tegnapjai vállát.

Némaság bilincse

pihen csillámló szirtjein,

s rejtélyek ködében

merengve,

végtelen rónákon át,

a halhatatlanság

szaténfényű

selymébe olvad örökre.

2010. augusztus 05.

Az óidő nyomában II.

Szellemhajó

Jégbe dermedt zónák

pólusai sodrásában

hánykolódó szellemhajó időz,

csapkodó tajtékok nyaldossák

gúzsba kötött sebeit.

Néptelen vidékek

rögös zátonyán

csurranó könnyei

a reménytelenség

hullámsírjába hanyatlanak.

Porcelánszín vitorlája

idő-ködben enyész,

rohanó pusztulása

ravatalán gyertyát gyújt

az aszott arcú halál.

Gúnyos kacaj visszhangzik,

elemésztve ronggyá

foszlott ereklyék viharverte hadát.

Szénné égett relikviák

megkövesedett árnyain

ódát zeng az

elmúlás sípja.

Rothadásra kárhoztatott

évgyűrűk ölén

hitevesztett fájdalom zokog..

2010. augusztus 02.

Csöndedbe burkolózva

Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger,

égi jel pislákol azúrkék tükrében,

fénycsóvák játszanak, némán átkarollak,

kitárja kapuit az éj birodalma.

Félszeg érintések, el-elhaló szavak,

szívdobbanásaink testvérré simulnak,

ki nem hunyó lánggal csodálják egymást,

belélegzem ismét lelked hívó szavát.

Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger,

angyalsereg reppen díszes öltözetben,

paplanját már fölhúzta az aranyló Nap,

álmaink tornácán megpihenhetsz holnap.

2010. július 16.

Válaszút

Szótlan nesz eszmél sziklaormok vállán,

létünk elfeledett lapjait dédelgeti,

ultramarinkékben örvénylik az égbolt,

festői palástban ránk emlékezik.

Múló fényesség játszik horizontunkon,

ódon karcolat az emberiség oltárán,

nemzedéknyi lábnyom tapogat kiutat;

szégyen vagy dicsfény? – Különös színváltás.

2010. június 23.

Igazgyöngy

Életünk gyöngyét tartom ma kezembe zárva-

napok, hetek, évek gördültek sebesen;

szivárványban pompázó lelkem utastársa

te vagy, kagylóhéjban ringó szerelmesem.

Percek sokasága , mind eltűnt hiába-

válaszokat magamban meg nem lelhettem,

könny-tengerben gyászolt önmagamnak mása,

válaszutak előtt gyáván megfeneklett.

Bárányszelíd arcod öröm-tükröt tartott,

bilincsbe vert szívem zihált lankadatlan,

mostoha éjekből menekvő mivoltod

rabul ejtett szűkölő magányomban.

Mikor a világ édes álmát alussza,

s már csak pislákolok ereklyék ködében-

akkor majd szelíden zárj kagylóhéjadba,

hogy így teljesedjen be veled végzetem.

2010. június 11.

Új szelek

Új vidék, izgatott csend mélán körülölel,

láthatatlan kéz vezetett - hazaértem..

Türkizszín nyírfák magasodnak messze,

tarka harkály krónikát ró agg fatörzsbe.

Szívem hangyányit könnyezik, s remeg,

de várnak víg kalandok, másik emberek.

Várakozással teli, mámorító napok,

ezüst metál fénnyel derengő csillagok.

Rózsabokrok burjánzó illat-fonata,

már nem sérti bőröm temérdek tű foka.

'Ha holnap szólít az ég sem feledhetem már,

mit is adott nekem veled ez a világ.'

2010. május 23.

Lélekmadár

Rubin diadémmal hajában ébredt a hajnal,

szaténfényű köntösét magára gombolta,

magnóliák rejtekéből nyújtózva jött elő,

szerelem-lugas alól lábujjhegyen osonva.

Bódító orchidea illat csapja meg orrom,

liánok smaragd karjai kapaszkodnak messze,

pillanatuk a végtelen csipkéjébe fonom,

felcsendül parányi lélekmadaram éneke.

Nosztalgikus fénysugár játszik csillám tollain,

az örök élet nedvét érzések-kelyhéből szívja,

selyemszárnyú lényét minden nap babusgatom,

zúgó vízesések legendát mesélnek róla.

2010. április 25.

Újjászületés

Ében-éj ködében lebegő tegnap,
ébren álmodó lombkoronák susognak.
Az ég topáz pilláit világunkra hunyja,
hamuszürke térben ringatja álomba.

Fényhúrok izzanak messzi, mór kastélyban,
évszázadok útján újra találkoznak.
Skarlátpiros lánggal örökkön égve
titkukat őrzik szótlan festmények.

Falon reneszánsz, mahagóni óra,
háromhuszonegy – épp ezt mutatja.
Díszes vértek, s lovagi páncélok,
rozsdapántos láda, kösöntyűs dobozok..

Óvlak, védlek, kagylóhéjba forrasztalak,
új korban ismét föltöröm házadat.
Tavak tükréből arcod visszacsillan,
tenger fenekéről szólít a visszhang.

Ott, hol csókjával egyesül menny és Föld,
szép életet hintek fakó emlékeimből.
Letűnő idő szórja a messzeségbe:
küldetésünknek itt még nincsen vége..

2010. április 06.

A horizont alatt

Nyárba derengőn ébred a kék lagúna,

nádszálvékony pálmalevél hajlik a vízre,

szépség-szomjjal átitatott lelkem gyógyszere

ambróziaként cseppen szomjas bőrredőimre.

Lábaimról levesz e paradicsomi bőség,

messze, a habokban amazonok születnek,

smaragd olívaággal tűzdelt loknijuk lobog,

kívülállóval óidő óta nem érintkeztek.

Lila levendulák között téged látlak kedvesem,

-távol a parttól-; percre sorokkal kacérkodva..

Talán ránk talált az örökkévalóság hírnöke,

hajnalok könnymosta arcát bebarangolta..

2010. február 15.

Az ártatlanság

Tisztaság, mi pille-szárnyon ringatózik

az ezüst Hold taván, a holnapok

mózeskosarában gőgicsélő új életkezdet,

világunk romjain nyíladozó túlélő virág,

szívünk tornácán merengő időtlen szeretet.

Lélek-fodrok langymeleg sóhaja,

mit melengető ölébe vesz a szél,

a fiatalság kelyhéből sarjadó platán palánta,

galaxisok bársonyába olvadó éji zene,

létünk alkonyán megmártóznánk aranyló habjában..

Enigma Return to innocence című zenéje ihletésére

2009. október 10.

Álmok pamlagán

Múltbéli csodák képei közt száll le az alkony,

jégvirágok tűi fércelik párás ablakom,

emlékképek illanó selymén át

pilláim alá szökik egy rózsakvarc másvilág.

Megannyi képzelet-szülött - gazdagság, pompa..

Gyermekkor nyara önfeledt kacajt csókol arcomra.

Tusolatlan vétkek és a megbocsájtott bűnök,

szárnyas lovon suhanó halhatatlan valkűrök.

A sötétség lidérceitől hazataláltam,

rémálmok nem tarkítják lázas ágyam,

sóvárgom megélni e más lét ritka perceit,

Veled, míg homokóránk elhagyja szemeit.

2010. január 11.

Ima

Egy angyal

jött le

most közénk,

szárnyát a

rideg világ

törte szét,

gyönge lábát

szél metszette,

gyöngy lépteit

jég kergette,

eső cseppje is

verdeste,

de szent

imára kulcsol

keze,

érted, értem,

megremegve..

2010. március 05.

Kristályok közt

Előtted állok újra, halhatatlanság,

önmagamba révedve megtaláltalak,

ledéren bódít a messzi végtelen,

szerelem nyílott antik kertek alatt.

Hirtelen jött szélvész lelkem elrabolta,

fojtó emlékekbe merülve didergett,

- mit évek óta hiába kerestem

most szikrázva vakít azúr szemeiben.

Utolsót figyelmeztet ma az ércharang,

káprázatos ikonok fénye elvakít:

Mennem kell, előre ezen az ösvényen!

A kristályok közt áhított jövőm lakik.

2010. január 03.

Egy letűnt korszak

Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,

a régmúlt dalait susogják a lombok,

a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.

Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.

Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,

a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,

a ház urának születésnapját ünneplik.

Sírig tartó szerelem illata suhan át

a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.

Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.

Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.

Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán

2009. október 10.

Harmónia

Várj, míg eljön a derengő hajnal,

üzenetet hoz halk madárdallal,

útjára indul most a fáradt vándor,

az utcák porából dicsfényt kovácsol.

A kakukkos óra lomhán kattog,

az égen Esthajnalcsillag ragyog,

világ-szikrákat fest újra kékre,

életet önt a pihenő létbe.

Várj kedves! Ne menj még! Ne hagyj egyedül!

Bánat-csepp szaggatja a szívem belül.

A sírás gitárját hangolja torkom,

búskomorság játszik eltépett húron.

A virradat reánk óvatosan hull,

ódon kandeláber fénye most kimúl,

az édes harmóniát magamba szívom,

szavaid köntösébe gombolom.

2009. szeptember 08.

Lépteink nyomán

Egyre csak sétálok puha levélpárnán,

titkaink korallpiros, mezítelen ágyán,

vonásaid halványítják habos fellegek,

a lenge szeptemberi szél épphogy éledez.

Rabságunk bilincse nyugodni nem enged,

különös utazás, érzékeim élednek,

nem tudom feledni a boldog napokat,

homlokomra csókolt őszinte csókokat.

Pupilláimat újra élesre csavarom,

az őszi erdő illatát mohón kortyolom,

törött gally reccsen talpam alatt az avaron,

szédült szomorúság cikáz hamvas lombokon.

Lassan barangolásom végére érek,

az eső lába már eléri a rétet,

a természet kincsiben megtalállak téged,

lelkem legmélyén őrizem a szépet.

2009. szeptember 08.

Ismeretlen...

A mellőzöttség ma buja táncát járja,

vágy-amuletteket hint az éjszakába.

Áttetsző álmok ködszórta pamlagán

borostyánszín kétség csitítgatja magát.

Palackba zárt óhaj, eltörpült szép szavak,

csupán képzeletem játéka babusgat.

A kegyes élet lám kitüntet másokat,

csak árnyékom látja pierrot-arcomat.

Feledés, szeretet, van hangyányi remény?

Tekinteted átnyargal lelkem küszöbén.

Agyamban zsongó, elcsúszott idősíkok,

álarcom elé ismét rolót húzok.

Ki vagy te, ki berobbantál életembe?

Gátat emeltél zuhatag-könnyeimre.

Bájod melengetem szárnyaim alatt,

kíváncsiság üldöz, titkot tartogat.

2009. szeptember 04.

A titokzatos idegen

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált,

szeretne kitörni a fényre,

szelíden kérleli Aphrodité anyát.

Lomb-szőtte vánkosa bíborba hajló,

lázas éjszakákon hangja elhaló.

aranysárga-maszkja mögé rejtőzik,

a szunnyadó csöndben közénk férkőzik.

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált.

önzetlenség nélkül értelmetlen léte,

megszelídült lelkek szomjazzák szavát.

2009. augusztus 17.

Testbeszéd

Egymás fülébe súgott, kurta félszavak,

hány és hány ki nem mondott gondolat,

félvállról vett, sosem volt érintések,

erőltetett, komikumba illő nevetések.

Mézes-mázos, hízelgő, álszent közeledés,

végső célja mögé látni sokszor nehéz.

Előfordul, hogy viselkedésünkkel

önmagunkat és társunkat is becsapjuk,

apró jeleinkkel tévútra sodorjuk.

Egyedül a szemeink azok, mik nem hazudnak,

amiket megélünk, s az emlékek, bennük sorakoznak,

csillogásuk lehet örömtől vagy bánattól teli,

sokunknál a sírig tartó elhivatottságot fejezi ki.

2009. május 22.

Szerelem

Két hűséges szív, rózsaszirmú lélek,

egy magasabb dimenzió ösvényére téved.

Felszabadító, mézédes kábulat,

rabja mind, kit egyszer magával ragad.

Kiszámíthatatlanul, szellő szárnyán érkezik,

hajnali első harmattal éledezik.

Váratlanul jön az eufórikus bűvölet,

már-már gyönge lábaidról levesz.

Elvarázsolt szíved a torkodban dobog,

a szeretett lény közelségét áhítod.

Vállaira selymesen omlik puha hajad,

becéző ölében tovatűnik a bántó gondolat.

Közétek nem férkőzik többé a gonosz,

lábnyomaidat a boldogság szigetén láthatod.

Bársonypuha csókja szomjas szádat égeti,

ő a tiéd, és csak érted létezik.

2009. május 30.

A csend húrjain

A tájra húzta szatén paplanját az éj,

a sötétben csak néhány tücsök zenél,

a nyugalom elhaló sóhaját kortyolom,

éteri szimfónia száll ablakomhoz.

Nyugovóra tér ma is a fáradt világ,

karonülő termést dédelgetnek a fák,

kigyúló égitestek csöndben figyelnek,

feltűnéstelenül, titkon útra kelnek.

Álmából ébred a gyöngyarcú Holdleány,

mezei nyulat takar a búzakalász.

nesztelenül fürkészik az őrszem bagoly,

odvából két apró szempár fénye ragyog.

Ki betekintett a csillagok sátorába,

hivatalos a Vénusz lakodalmába,

unikornis árnyak égbolt felé szállnak,

jégkék sörényükkel örömtáncot járnak.

A tájra húzta szatén paplanját az éj,

s a sötétben már a tücsök sem zenél,

a nyugalom elhaló sóhaját kortyolom,

éteri szimfónia száll ablakomhoz.

2009. június 14.

A tündér

Lágyan ringó víztükörből születtem,

selymes hullám ölelésében szépítkezem,

éji Hold acél fénye kíséri útjaim,

tisztára mossa ruhám ezüst fodrait.

Smaragdzöld fák hódolattal elém hajolnak,

az erdő állatai anyjukká fogadnak.

fenntartom a békét a zavaros mélyben,

ez az én régen kapott küldetésem.

Hullámos fürtjeim vállaimra omlanak,

hegyek-völgyek alázattal átkarolnak,

ében pilláim alatt szeretetliliom nyílik,

egy csokorba szedtem az érzelmek virágait.

Szoprán énekem a vizek édeni zenéje,

könnyedén ott termek a tündérek kertjében,

édes álmot lehelek az elfáradt tájra,

hogy a csodát hozó reggelt újult erővel várja.

2009. május 10.

Fényed

Földöntúli fényedben fürdöm,

tekergő tűzvirágban törölközöm,

szikráid szóródnak szárnyaimon,

ábrándos álmaimat áhítom.

Lámpásként lángolsz lényemben,

pirosan pislákolsz percekben,

érzékek ékkövei égetnek,

örökkön-örökké ölellek.

2009. május 06.

Elvágyódom

Végtelenbe

nyúló,

az

ég

fátyolos

kékjében

úszó

bárányfelhők

hívnak,

hogy

búcsút

intsek

a

fájó

múltnak

és

onnan

föntről

az

átláthatatlan

’ködből’

karjaimat

kitárnám,

a

világra

boldogságport

hintenék

és

élnék

az

idők

végezetéig.

2009. április 06.

A napsugár

Mennyből érkező, tünékeny, színarany szikra,

mely a bimbózó rügyet virággá fakasztja.

Arany fonálként tör magának a szférák közt utat,

csillámló lényével szépség után kutat.

Felhők mögül cinkosan ki-ki kukucskál,

a természet csodáiban pajtásra talál.

Zivatar eljöttekor, mikor a szomjas föld ázik,

bájosat kacag, s az esőcseppekben szivárvánnyá válik.

2009. április 02.

Perzselő jégvilág

Szemeim szelíden színlelnek,

fájdalmuk fátyolos fohász,

kezeim kezeidet kutatják,

a tegnap tűnő távolság.

Lábaim lemondóan lépkednek,

megszűnik minden melegség.

testem tétován továbbáll,

ütemre üvölt az üresség.

Szám szélén szomjúság,

kételyek korcsai kínoznak,

füleimben felsejlő fuvallat:

a holnap hablelke hívogat.

2009. március 26.

Jeanne d'Arc, az orleansi szűz

Egy francia parasztleány, ki szívében annál nagyobb,

képes volt megjövendölni a holnapot,

irigylésre méltó erő lakozott benne,

mi őt halhatatlan mártírrá tette.

Gesztenye haját a szél hegyen-völgyön át fújta,

ménese patája nyomot vájt az útra,

vágtája nyomán ezüst porfelhő termett,

eltökélt tekintete kitartásra intett.

Ezernégyszázhuszonkilencben, maroknyi sereggel

Orleans megmentésére kellett, hogy siessen.

A hazaszeretet érzése benne mélyen lángolt,

Reimsbe vezette a trónörököst, Károlyt.

Az uralkodó rendek parasztlázadástól tartottak,

ugyanazon aljas véleményen voltak.

Campaigne erődjénél esett csapdába,

nem is sejtette, milyen tragédia várja.

Eretnekség vádjával Rouen városában elítélték,

szerencsétlenségére máglyán elégették.

Országok hadakozása suhant el mellette,

a száz éves háború hősnőjévé tette.

Bár a halál angyala magával ragadta,

XV. Benedek pápa szentté avatta,

különleges kitartó mivoltát

a mai napig őrzik a legendák.

2009. március 24.

Látomás

Lelkem

kristálytiszta

tengeréből

világok

törnek

a

magasba,

-szívem

hevesen

dobog-,

porcelánfehér

ruhában

állok

az

örökkévalóság

sziklájához

láncolva,

honnan

feloldozásom

csak

akkor

nyerhetem

el,

amikor

már

megbékéltem

saját magammal..

2009. március 19.