Afrodité

Csillámfényű habok ódon szenvedélye

új életet suttog gyöngy-házad kelyhébe,

csodálattal ringó antik tengereken

születésed néma tanúja a végtelen.

Tükrödből sugárzik bujaságod arca,

lépteid nyomában igaz szépség sarjad,

mirtusz-bájjal hintett arany vánkosodra

a természet komponál tiszta akkordokat.

Hajdani szerelmek ködbe veszett korát

nesztelen őrzik a hellászi amfórák,

s veled tündököl az Olümposz hegyén

felhőkbe tekintő, isten-lényű fenség.

2016. december 14.

Nyáresti merengés

Édes aromákat áhít a sóvárgás;

gazdag tarsolyában kotor odalent,

gyermekkorom üde illatú nyara

babarózsaszín felhőkön dereng.

Az összetartozás lépcsőin lépdelek,

körülölel újra otthonom melege,

emlékek balkonján fáklyaként lobog

óvó családomnak terelgető keze.

Hajdani pajtások, önfeledt játék,

szabadságom fenyő-zöld illata,

kezeim közt foszló kukoricaszemek,

s csobogva osonó kis patak dala.

Természet ölén ezernyi szépség,

friss szalmabálák hűsítő rejteke,

mindig éber mátyásmadárral

barátságot kötő, hős széncinege.

Nem fakuló múltam, (így őriz lelkem),

kérdéseim most már válaszokra lelnek

pernye-világba szenderül mi rossz,

új csodákat hoz a hazatérés verse.

Elköszön a mától a pilledő égbolt,

lenyugszik napunk arany-bíbor méze,

merengésem immár búcsúzik e tájtól;

ezüst csillag-függöny terül a vidékre.

2014. július 29.

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,

arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.

Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.

Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

2012. szeptember 7.

Szikrázó lepel

Álmatag pilled a dér-gyermek,
achátos hajzuhatagában
jégrózsa csillan.
Tűnődő fényárban
vacogó csillagok ikonokként
ragyogják be az ég kapuját.
Meztelen szelídségben szuszogó
élet motoszkál s strázsáló hegyormok
csontfehér hó-köntöse virít.
Csikorgósra fagyott bölcsőjében
ezüstbe merült brokátot dajkál
a várakozó természet.
Flóra még időz a tükörjegű
tél ágyán, majd fuvolája fennkölt áriáján
újjászületésbe bimbózza a didergő évszakot.

2011. január 28.

Az újkor hajnalán III.

Vénusz születése

Humanista eszmék

virágzása derekán,

Flóra dér-bibéi

selymében lel rád

a kikelet, nyugati

szelek násza oltárán

simítja Zefír aranyló tincseidet.

Jöttöd nyomán

a természet

berill-zöld színbe borul, és

megújulás ikonjai

kavalkádjában

zamatos rügyet bont.

Ódon vizek

csillámló gyöngy-csókja

igéz valóssággá,

bársony-bordó köpenyt

telt idomú nimfa ölel

harmatos vonalaidra.

Kagylóhéjad

márvány-redői

menedékében

elfeledett

korok szellemisége suttog

oltalom-zsoltárt.

Reneszánsz valód

allegóriája

vágyódva ring

századok gondoláján,

s válik a szépség,

és a szerelem

időtlen szimbólumává.

Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye alapján

2010. október 5.

Lépteink nyomán

Egyre csak sétálok puha levélpárnán,

titkaink korallpiros, mezítelen ágyán,

vonásaid halványítják habos fellegek,

a lenge szeptemberi szél épphogy éledez.

Rabságunk bilincse nyugodni nem enged,

különös utazás, érzékeim élednek,

nem tudom feledni a boldog napokat,

homlokomra csókolt őszinte csókokat.

Pupilláimat újra élesre csavarom,

az őszi erdő illatát mohón kortyolom,

törött gally reccsen talpam alatt az avaron,

szédült szomorúság cikáz hamvas lombokon.

Lassan barangolásom végére érek,

az eső lába már eléri a rétet,

a természet kincsiben megtalállak téged,

lelkem legmélyén őrizem a szépet.

2009. szeptember 08.

A napsugár

Mennyből érkező, tünékeny, színarany szikra,

mely a bimbózó rügyet virággá fakasztja.

Arany fonálként tör magának a szférák közt utat,

csillámló lényével szépség után kutat.

Felhők mögül cinkosan ki-ki kukucskál,

a természet csodáiban pajtásra talál.

Zivatar eljöttekor, mikor a szomjas föld ázik,

bájosat kacag, s az esőcseppekben szivárvánnyá válik.

2009. április 02.