Őszi memoár

Sápadt fény-hajókon úszik a táj,

ábrándok ködében lebegő felhők

távoli fürtjeit sötét-madarak csipegetik.

Az égi színház végtelen színpadán

opálos fény-virágok nyílnak,

káprázatban derengő csokraikat

a dér-szívű éjszaka öntözi.

A sóhajtó Hold most anyai menedék,

 búcsúzás-könnyeken ereszkedő fátylával

kristályfehéren az ásító világra csordul.

Zizzenő avarban barangol az idő,

memoárjába gyűjtött pillanatok képeit

még egyszer fedetlen keblére öleli.

A hűvösbe hintett létezés

csend-indákon kúszó sziluettjei között

már a télbe forduló szél kutat.

2018. október 11.

Az őszi éj titka

Narancsos vörösben pompázik a Hold,

csillagok még bújnak, a ma csomagol,

alkonyi világra bársony lepel hull,

rőt-aranyszín falomb levél-záport súg. 

Ősz illat-baldachinján piheg a lét,

a lég nyirkos szele gyöngéden simít,

éj maszkja rejti a világ ráncait,

becézőn őrzi agg lelkek álmait.

2018. október 12.