Őszi memoár

Sápadt fény-hajókon úszik a táj,

ábrándok ködében lebegő felhők

távoli fürtjeit sötét-madarak csipegetik.

Az égi színház végtelen színpadán

opálos fény-virágok nyílnak,

káprázatban derengő csokraikat

a dér-szívű éjszaka öntözi.

A sóhajtó Hold most anyai menedék,

 búcsúzás-könnyeken ereszkedő fátylával

kristályfehéren az ásító világra csordul.

Zizzenő avarban barangol az idő,

memoárjába gyűjtött pillanatok képeit

még egyszer fedetlen keblére öleli.

A hűvösbe hintett létezés

csend-indákon kúszó sziluettjei között

már a télbe forduló szél kutat.

2018. október 11.

Emlékek szárnyán

Vatta-puha bárányfelhő

fodrozza a lég sötétedő keblét,

mélázó szendergését

múltidézőm

mutatójára hullajtja.

Misztikus lámpások ragyogása,

s pislákoló életek

kísérik lépteim,

eleven fáklyaként ontják aranyuk

a merengés birodalma

árnyakba igézett erdejében.

Halványuló emlékek ölének

rejtelmében,

az egykoron örömteli távlatából

kitörölhetetlen arcok

képe száguld felém.

Újra együtt vagyunk, tegnapok

sztaniolpapírral ölelt naplója

ódon korokban köttetett

barátságokról mesél.

A megbocsátás pilleszárnyú fuvallata

gyengéden orcámat érinti,

megpihenek, itt békére leltem,

a szelíd mulandóban

pillanatot csenek magamnak.

2011. július 20.

Tűnődő pillanat

Időbe fagyott a tűnődő pillanat,
sóvárog a múlt, nincs többé jelen,
opálos az est: - szánakozó, s hallgatag,
évszázadok pora lepi már agg szívem.

Jöjj értem végzet dühöngő tengere,
elhaló hangomon, ím téged szólítlak,
oly régen várok rád - édeni életre,
elveszett kapuim lelje meg a holnap.

Megtisztult lélekkel emelj fel a fénybe,
lázadó létemtől immár búcsút vennék,
meztelen önvalóm fáradt rejtekében
teret nyit a nyugalmat áhító feledés.

S az így meglelt végtelen fényévekben
viola brokát remegi hamvas csendem.

 2011. március 04.

Álmaimon túl

Szerelem-forrás vize az álmom,
szomjoltó nedvét kedves, te adhatod.
Vágytól részeg lényem mezítelenségét
pille-röptű éjben néked áldozom.

Csókolj úgy, mintha csak utolsó lenne!
Ölelj magadhoz, óvón, lángolón!
Pillanat-bűbáj balkonján reszketve
meghittségbe vesszen minden szó!

2010. november 25.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.