Artemisz

Platina függönyével ölel át a Hold,

lényeddel érkezik halál, s védelmezés,

Zeusz örökül hagyott hatalma alól,

célzó nyílvesszeidtől, sosincs menekvés.

Nyomodba szegődnek csecsemők, vadak,

könyörtelen erő, szűzi érzékenység,

misztikus bűvköröd ligetei alatt

álmából ébred a szent érintetlenség.

Bár mítoszod régmúlt kultusza siratja,

letűnt korod mégis parázslik e térben,

kihunyt évezredek fakuló lapjának

rostjaiba ég az iker-sors pecsétje,

és zendül egy nimfa magasztos fohásza

az istennőt vágyó, tovaszálló éjben.

2016. április 07.

Téli éj fátyla alatt

Hópelyhet libbent a meztelen égbolt,

az univerzum végtelen-szőtt opálja

éteri mezőket sejtet.

Tudattalan énjét

gyöngyözi a messzeség,

ében éj burkába zárt

csillagok fénye

álmaink balkonját bejárva

becézőn lelkünkre hull.

Letűnt percek skarlát parazsa

ó-napok íriszén izzik,

szelíden lobogó láng-tündék vigyázzák

a grafit-szürkeségbe némult időt.

Az éj réveteg csendjébe merülve,

szótlanságuk árnyain pihegve,

szelencébe zárt szerelem éled…

2013. február 13.

Örök vadászmezők dala

Szellemvárosok porhanyós homokján

ébred a bősz szél,

emlékké lett napok márvány-fejkövére

rózsa-csipkét horgol.

Nem is oly messze, a Nap lebukó pírja mögött,

a préri könnyel öntözött zöldjén

farkasok táncolnak.

Meghitt közelségben fiaik nyugosznak,

míg el-elhaló vonyításuk

dicső indiánok letűnt életéről mesél.

Osonnak tova a hatalmas évek,

harmatos hajnalok esszenciájába visszhangzó

musztáng nyerítése csendül,

s szerelme lankadatlan tüze életet lehel

a vidék kietlen nyugalmába.

2011. május 01.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.

Egy letűnt korszak

Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,

a régmúlt dalait susogják a lombok,

a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.

Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.

Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,

a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,

a ház urának születésnapját ünneplik.

Sírig tartó szerelem illata suhan át

a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.

Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.

Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.

Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán

2009. október 10.