Apevák 41-45.

41.
Nem

kell a

szép mékap!

Képmutatást

friss smink sem fed el.

42.

Vess

magot!

Az idő

meghálálja

cselekedeted.

43.

Kér.

Szárítsd

könnyeit!

Légy támasza

sebzett lényének!

44.

Bújj

hozzá!

Lopóddz be

paplanjába

buja szerelem!


45.
Írj
előbb
helyesen!
Nyitott szótár,
majd nyilvánosság.

2017. május

Afrodité

Csillámfényű habok ódon szenvedélye

új életet suttog gyöngy-házad kelyhébe,

csodálattal ringó antik tengereken

születésed néma tanúja a végtelen.

Tükrödből sugárzik bujaságod arca,

lépteid nyomában igaz szépség sarjad,

mirtusz-bájjal hintett arany vánkosodra

a természet komponál tiszta akkordokat.

Hajdani szerelmek ködbe veszett korát

nesztelen őrzik a hellászi amfórák,

s veled tündököl az Olümposz hegyén

felhőkbe tekintő, isten-lényű fenség.

2016. december 14.

Sissi

Jöttöd hozománya volt a szerencse,

szépséges valód irigye a Nap,

bajor honi ősök dicső szelleme

büszkén járt udvarod sövénye alatt.

Országok trónjai téged választottak,

igaz barátságok, titkos szerelem,

majd óvó kezeid imára kulcsoltak,

lelked egy darabja akkor elveszett.

Bár osztályrészed gazdagság, pompa,

csillogás, mit uralkodói ház adhat,

ádáz merénylő taszította porba,

s megnyugvást nem leltél halálodban,

gyászruhád milliók könnye horgolta,

maradtál így boldog-boldogtalan.

2015. január 09.

Az alkimista

Színevesztett boldogság pásztora,

köddé foszlott gazdagság lábnyoma,

aranyló álmok igéző tábora,

éjsötét mesékbe suttogott szavak,

sivatag homokja égeti lábadat,

halovány reményben izzik a gondolat,

utat mutat napbarnított szellemvilág,

teveháton érkezik az önmegvalósítás,

piramisok lábánál igaz szerelem vár.

Szösszenet Paulo Coelho "Az alkimista" című műve nyomán

2013. április 10.

Kleopátra

Végzeted könyve nyílik ki előttünk,

lapjain utaznak ódon évezredek,

- hadjáratok dicsfényét hagyva örökül;

szépséged messzi földek útján érkezett.

Mámor-ittas éjek, bűvölet hevében,

beteljesült sorsok, veled összefonódva,

ében-szín fürjeid selymes szentélyében

őrködő csillagok szerelmet csókolnak.

Trónod, a halál áspissal mart mérge;

árulás-égetett, bíbor-írt lenyomat,

ideje korán érkezett meg érted

a túlvilági élet, vágtató fogattal,

Anubisz, igéző lelkedet kísérve,

fátyolos dallamon, örökkön magasztal.

2014. március 17.

Téli éj fátyla alatt

Hópelyhet libbent a meztelen égbolt,

az univerzum végtelen-szőtt opálja

éteri mezőket sejtet.

Tudattalan énjét

gyöngyözi a messzeség,

ében éj burkába zárt

csillagok fénye

álmaink balkonját bejárva

becézőn lelkünkre hull.

Letűnt percek skarlát parazsa

ó-napok íriszén izzik,

szelíden lobogó láng-tündék vigyázzák

a grafit-szürkeségbe némult időt.

Az éj réveteg csendjébe merülve,

szótlanságuk árnyain pihegve,

szelencébe zárt szerelem éled…

2013. február 13.

Szerelmed keresem

Hópihe szállingózik, csak némán sírdogál...

Csillagok csókjában fürdő lelkem

vágytalan messzesége újra éhesen piheg.

Szerelmed sóvárgom,

boldogság zamata kong üres perceimbe,

álmokkal tűzdelt szívem bársonyát most nem érinted.

Mégis tudom - hozzám tartozol,

lelked lelkemben alszik örökre,

éjjelek holdfény-karjába bújva csak együtt létezhetünk.

Emlékkép-mosolyod szegletében merengve álmodok,

- oly gyermekien, távolban összefonódva veled.

Betakarlak, mint partot a tenger, s

talán sorsunk rögös útjain,

kacagó harmatcseppek táncába

új remények élednek.

2010. december 15.

Álmaimon túl

Szerelem-forrás vize az álmom,
szomjoltó nedvét kedves, te adhatod.
Vágytól részeg lényem mezítelenségét
pille-röptű éjben néked áldozom.

Csókolj úgy, mintha csak utolsó lenne!
Ölelj magadhoz, óvón, lángolón!
Pillanat-bűbáj balkonján reszketve
meghittségbe vesszen minden szó!

2010. november 25.

Kristályok közt

Előtted állok újra, halhatatlanság,

önmagamba révedve megtaláltalak,

ledéren bódít a messzi végtelen,

szerelem nyílott antik kertek alatt.

Hirtelen jött szélvész lelkem elrabolta,

fojtó emlékekbe merülve didergett,

- mit évek óta hiába kerestem

most szikrázva vakít azúr szemeiben.

Utolsót figyelmeztet ma az ércharang,

káprázatos ikonok fénye elvakít:

Mennem kell, előre ezen az ösvényen!

A kristályok közt áhított jövőm lakik.

2010. január 03.

Egy letűnt korszak

Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,

a régmúlt dalait susogják a lombok,

a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.

Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.

Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,

a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,

a ház urának születésnapját ünneplik.

Sírig tartó szerelem illata suhan át

a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.

Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.

Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.

Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán

2009. október 10.

A titokzatos idegen

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált,

szeretne kitörni a fényre,

szelíden kérleli Aphrodité anyát.

Lomb-szőtte vánkosa bíborba hajló,

lázas éjszakákon hangja elhaló.

aranysárga-maszkja mögé rejtőzik,

a szunnyadó csöndben közénk férkőzik.

Talán a szerelem parazsa bujkál,

apró lángszikrákban némán kiált.

önzetlenség nélkül értelmetlen léte,

megszelídült lelkek szomjazzák szavát.

2009. augusztus 17.