Felhők fölé

Porrá vált árny-napok reád hajolnak,

s elfáradt lelke megtépve kóborol,

hajdan fogant vétkek ravatalán

megnyugvást áhítva erőtlen bolyong.

Ében szemei elevenen élnek,

égető emlékét forrasztva énedbe,

áldott mécslángok kigyúló fényében

hangtalan búsong a kegyelet-szíve.

Engedd hát útjára, azúr felhők fölé!

Idők-angyala ma ismét szárnyat bont.

Mennybéli éden ölében pihegve

vibráló lénye köré glóriát fon.

2010. november 1.

Mama

Látom alakod,

amint felsejlik az est

köd-ruhája mélyén,

majd angyali mivoltában

égi édenbe reppen.

Mennybéli képek elmosódott kontúrja

fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.

Lágyan csilingelő hangod foszlánya,

a lég bús szólamán

idők távlatából remeg

újra füleimbe.

Szívemben üvölt a keserűség,

szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,

felejthetetlen lényed siratja.

Forró könny-zuhatagommal

pergő évek fájó sóhaján

ismét megidézlek.

Deres leheletével ma lelkünkbe

mart a hajnali gyász:

- már nem nevetsz

többé a Földön, Mama…

2010. október 19.

Nefertiti

Te, kit fáraók földje szül életre,

s misztikus Hold ölelő karjába zár;

törékeny lényed ezredévek ékköve,

tovatűnt álmod időtlen foglya már.

Királynői kelméd bársonyos selymén,

dinasztiád feledett hangja dalol,

piramisok méhe túlvilági kelyhén

rejtéllyel övezett rezdülése szól.

S bár korszakod mára csupán emlék,

mit idők almanachja tart ölében

hol a vágy, isteni Nílus völgyén

temet, máig titokba zárt helyének,

hűn őrzött, feledhetetlen lényét

karcolja, arany-szarkofág kövébe.

2010. október 14.

Az újkor hajnalán III.

Vénusz születése

Humanista eszmék

virágzása derekán,

Flóra dér-bibéi

selymében lel rád

a kikelet, nyugati

szelek násza oltárán

simítja Zefír aranyló tincseidet.

Jöttöd nyomán

a természet

berill-zöld színbe borul, és

megújulás ikonjai

kavalkádjában

zamatos rügyet bont.

Ódon vizek

csillámló gyöngy-csókja

igéz valóssággá,

bársony-bordó köpenyt

telt idomú nimfa ölel

harmatos vonalaidra.

Kagylóhéjad

márvány-redői

menedékében

elfeledett

korok szellemisége suttog

oltalom-zsoltárt.

Reneszánsz valód

allegóriája

vágyódva ring

századok gondoláján,

s válik a szépség,

és a szerelem

időtlen szimbólumává.

Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye alapján

2010. október 5.

Az újkor hajnalán II.

Mayflower

A nap

lassan estbe tompul,

az óceán habos

uszályára

hófehér köd-fátyol

költözik.

Rozsdába merülő

alkonyatba

kanócot gyújtó,

gyöngyház-szín

holdvilág

messzi Albion hajóját

kémleli.

Homállyal vont hullám-ormok

fény-sziget

partjai között

lankadatlan reménységgel

siklik.

Távolba dobbanó

álom-sziluettbe

gyúlik

a csend szíve, s

szent imát dúdoló

lelkek kacaja

fogyatkozó

percek keblén

ringatózik

a megtalált

új haza,

New England

partjai felé…

2010. szeptember 30.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.

A középkor ködében I.

Machu Picchu

A horizont tengerén

bágyadtan pislogó

hajnali fény

hamvas türkizbe fodrozódik

festői hegyláncai baldachinján.

Gránit árnyú

totemoszlop lebeg

romvárosa felett,

képzelet-játék, -

majd tűnő délibábként

illan tova.

Legendája,

a lég suttogó

szólamain

fáradhatatlan hévvel

lüktet.

Hömpölygő folyók

sodrásának íve

méltósággal kanyarog

örök körforgás kanyonja

rejtekén.

Cédrusokkal gombolt hegygerincén

inka liturgia

sóhaja kel életre;

mi felhők varázsszárnyán

reppen magasba,

az égi rónák felé.

2010. augusztus 29.

Az óidő nyomában V.

Világítótorony

Szemzuga gyémántja

múlt árnyain töpreng,

halványuló lénye

századok útjának

hullámfodraiba

fakult.

Szelíd lelke

csend-öble partját körbefonva

emlékeit kémleli.

Csillámló fénycsóva

simul a tér szűzi nyugalmába,

mítosza belengi napjaink küszöbét.

Tünékeny ködben evező

hajósokról

szél-hárfa fuvallat húrjain

ősi dal csilingel.

Azúr tengerek hűvös vizéről

ezredévek történelme

mesél,

hétpecsétes titkaik őrzője

némaság alkonyának

rezzenéstelen sejtelmébe

halkult..

2010. augusztus 20.

Az óidő nyomában III.

Eldorado

Mítoszok bölcsőjében

szunnyadó világ izzik jelenünkbe,

éj-aranyban tündöklő táj dúdol

magasztos emlék-dallamot.

Bronz festette pirkadat

habkönnyű

nyoszolyájába fonódva

megannyi fénylő csillag strázsál,

fény-karokkal melengetve

féltett vagyonát.

Országuk,

milliónyi

pislákoló mécses-láng,

mint végtelen-koszorú

övezi tegnapjai vállát.

Némaság bilincse

pihen csillámló szirtjein,

s rejtélyek ködében

merengve,

végtelen rónákon át,

a halhatatlanság

szaténfényű

selymébe olvad örökre.

2010. augusztus 05.

Az óidő nyomában II.

Szellemhajó

Jégbe dermedt zónák

pólusai sodrásában

hánykolódó szellemhajó időz,

csapkodó tajtékok nyaldossák

gúzsba kötött sebeit.

Néptelen vidékek

rögös zátonyán

csurranó könnyei

a reménytelenség

hullámsírjába hanyatlanak.

Porcelánszín vitorlája

idő-ködben enyész,

rohanó pusztulása

ravatalán gyertyát gyújt

az aszott arcú halál.

Gúnyos kacaj visszhangzik,

elemésztve ronggyá

foszlott ereklyék viharverte hadát.

Szénné égett relikviák

megkövesedett árnyain

ódát zeng az

elmúlás sípja.

Rothadásra kárhoztatott

évgyűrűk ölén

hitevesztett fájdalom zokog..

2010. augusztus 02.

Csöndedbe burkolózva

Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger,

égi jel pislákol azúrkék tükrében,

fénycsóvák játszanak, némán átkarollak,

kitárja kapuit az éj birodalma.

Félszeg érintések, el-elhaló szavak,

szívdobbanásaink testvérré simulnak,

ki nem hunyó lánggal csodálják egymást,

belélegzem ismét lelked hívó szavát.

Csöndedbe burkolózva hullámzik a tenger,

angyalsereg reppen díszes öltözetben,

paplanját már fölhúzta az aranyló Nap,

álmaink tornácán megpihenhetsz holnap.

2010. július 16.

Válaszút

Szótlan nesz eszmél sziklaormok vállán,

létünk elfeledett lapjait dédelgeti,

ultramarinkékben örvénylik az égbolt,

festői palástban ránk emlékezik.

Múló fényesség játszik horizontunkon,

ódon karcolat az emberiség oltárán,

nemzedéknyi lábnyom tapogat kiutat;

szégyen vagy dicsfény? – Különös színváltás.

2010. június 23.

Igazgyöngy

Életünk gyöngyét tartom ma kezembe zárva-

napok, hetek, évek gördültek sebesen;

szivárványban pompázó lelkem utastársa

te vagy, kagylóhéjban ringó szerelmesem.

Percek sokasága , mind eltűnt hiába-

válaszokat magamban meg nem lelhettem,

könny-tengerben gyászolt önmagamnak mása,

válaszutak előtt gyáván megfeneklett.

Bárányszelíd arcod öröm-tükröt tartott,

bilincsbe vert szívem zihált lankadatlan,

mostoha éjekből menekvő mivoltod

rabul ejtett szűkölő magányomban.

Mikor a világ édes álmát alussza,

s már csak pislákolok ereklyék ködében-

akkor majd szelíden zárj kagylóhéjadba,

hogy így teljesedjen be veled végzetem.

2010. június 11.

Új szelek

Új vidék, izgatott csend mélán körülölel,

láthatatlan kéz vezetett - hazaértem..

Türkizszín nyírfák magasodnak messze,

tarka harkály krónikát ró agg fatörzsbe.

Szívem hangyányit könnyezik, s remeg,

de várnak víg kalandok, másik emberek.

Várakozással teli, mámorító napok,

ezüst metál fénnyel derengő csillagok.

Rózsabokrok burjánzó illat-fonata,

már nem sérti bőröm temérdek tű foka.

'Ha holnap szólít az ég sem feledhetem már,

mit is adott nekem veled ez a világ.'

2010. május 23.

Lélekmadár

Rubin diadémmal hajában ébredt a hajnal,

szaténfényű köntösét magára gombolta,

magnóliák rejtekéből nyújtózva jött elő,

szerelem-lugas alól lábujjhegyen osonva.

Bódító orchidea illat csapja meg orrom,

liánok smaragd karjai kapaszkodnak messze,

pillanatuk a végtelen csipkéjébe fonom,

felcsendül parányi lélekmadaram éneke.

Nosztalgikus fénysugár játszik csillám tollain,

az örök élet nedvét érzések-kelyhéből szívja,

selyemszárnyú lényét minden nap babusgatom,

zúgó vízesések legendát mesélnek róla.

2010. április 25.

Újjászületés

Ében-éj ködében lebegő tegnap,
ébren álmodó lombkoronák susognak.
Az ég topáz pilláit világunkra hunyja,
hamuszürke térben ringatja álomba.

Fényhúrok izzanak messzi, mór kastélyban,
évszázadok útján újra találkoznak.
Skarlátpiros lánggal örökkön égve
titkukat őrzik szótlan festmények.

Falon reneszánsz, mahagóni óra,
háromhuszonegy – épp ezt mutatja.
Díszes vértek, s lovagi páncélok,
rozsdapántos láda, kösöntyűs dobozok..

Óvlak, védlek, kagylóhéjba forrasztalak,
új korban ismét föltöröm házadat.
Tavak tükréből arcod visszacsillan,
tenger fenekéről szólít a visszhang.

Ott, hol csókjával egyesül menny és Föld,
szép életet hintek fakó emlékeimből.
Letűnő idő szórja a messzeségbe:
küldetésünknek itt még nincsen vége..

2010. április 06.

A horizont alatt

Nyárba derengőn ébred a kék lagúna,

nádszálvékony pálmalevél hajlik a vízre,

szépség-szomjjal átitatott lelkem gyógyszere

ambróziaként cseppen szomjas bőrredőimre.

Lábaimról levesz e paradicsomi bőség,

messze, a habokban amazonok születnek,

smaragd olívaággal tűzdelt loknijuk lobog,

kívülállóval óidő óta nem érintkeztek.

Lila levendulák között téged látlak kedvesem,

-távol a parttól-; percre sorokkal kacérkodva..

Talán ránk talált az örökkévalóság hírnöke,

hajnalok könnymosta arcát bebarangolta..

2010. február 15.