Ködök sóhaja

Kihűlt századok

ódon illata gomolyog

hallgatag tájak felett,

fehér ködök csend-fátyla alól

az elmúlás szelének hangja búg.

Létük magányába roskadt

sziklák kémlelik az eget,

felhők pilláira az emlékezés

bú-kristályai nehezednek.

Káprázattá vált

napok folyosóján

azúr vizek halál-burkába zárt

lelkek árnyképe lebeg,

s az Armada szellem-roncsaira

Malbay cikázó fényei hullnak..

2012. július 03.

Ezüstös áhítat

Szűz-fehér derengés szitál,

a múltba tűnt idő

tél-lelkű szánja ölén

dermedt gyöngyfüzér suttog.

Jégvirágos messzeségben,

fázó ködök fátyolából szőtt,

ódon mesékre emlékezik.

Északi szelek zimankó-sípján

fogant, csipke-virággal csókolt

zúzmara világunkra szenderül.

Távoli tájakon, angyali meghittségben

január-csengettyűk hangversenye hallik.

Hajdani, smaragdzöld ligetek álomképe

– mint télszimfónia -;

didergő akkordjaikon kísért,

s várják, hogy ismét pompázzon

az ezerszín palettájú kikelet.

2011. január 01.

Mama

Látom alakod,

amint felsejlik az est

köd-ruhája mélyén,

majd angyali mivoltában

égi édenbe reppen.

Mennybéli képek elmosódott kontúrja

fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.

Lágyan csilingelő hangod foszlánya,

a lég bús szólamán

idők távlatából remeg

újra füleimbe.

Szívemben üvölt a keserűség,

szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,

felejthetetlen lényed siratja.

Forró könny-zuhatagommal

pergő évek fájó sóhaján

ismét megidézlek.

Deres leheletével ma lelkünkbe

mart a hajnali gyász:

- már nem nevetsz

többé a Földön, Mama…

2010. október 19.

Újjászületés

Ében-éj ködében lebegő tegnap,
ébren álmodó lombkoronák susognak.
Az ég topáz pilláit világunkra hunyja,
hamuszürke térben ringatja álomba.

Fényhúrok izzanak messzi, mór kastélyban,
évszázadok útján újra találkoznak.
Skarlátpiros lánggal örökkön égve
titkukat őrzik szótlan festmények.

Falon reneszánsz, mahagóni óra,
háromhuszonegy – épp ezt mutatja.
Díszes vértek, s lovagi páncélok,
rozsdapántos láda, kösöntyűs dobozok..

Óvlak, védlek, kagylóhéjba forrasztalak,
új korban ismét föltöröm házadat.
Tavak tükréből arcod visszacsillan,
tenger fenekéről szólít a visszhang.

Ott, hol csókjával egyesül menny és Föld,
szép életet hintek fakó emlékeimből.
Letűnő idő szórja a messzeségbe:
küldetésünknek itt még nincsen vége..

2010. április 06.