Látom alakod,
amint felsejlik az est
köd-ruhája mélyén,
majd angyali mivoltában
égi édenbe reppen.
Mennybéli képek elmosódott kontúrja
fátyolos szemeim előtt látomásként dereng.
Lágyan csilingelő hangod foszlánya,
a lég bús szólamán
idők távlatából remeg
újra füleimbe.
Szívemben üvölt a keserűség,
szakadt köntösében csak áll mozdulatlan,
felejthetetlen lényed siratja.
Forró könny-zuhatagommal
pergő évek fájó sóhaján
ismét megidézlek.
Deres leheletével ma lelkünkbe
mart a hajnali gyász:
- már nem nevetsz
többé a Földön, Mama…
2010. október 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése