Apevák 31-35.

31.
Csepp

csurran.

Elmúlás.

Lelkedben él

ezernyi emlék.

32.

Kit

szeretsz?

Érzések

viszonzása.

Bizalom ébred.

33.

Rég

idők

elmúltak.

Nosztalgia.

Telve pohara.

34.

Torz

mosolyt

színlelhetsz.

Tőrébe állt

a kétszínűség.

35.
Az

ember

csak díszlet,

élő kellék

a lét színpadán.

2017. április

Apevák 1-5.

1.
Csipp,

madár.

Trillája

egekig ér.

Boldog fellegek.

2.

Gyors

siker

soha sincs.

Göröngyös út

lábaid előtt.

3.

Ma

búcsú,

holnapra

ködös emlék.

Újjáépülés.

4.

Most

nyisd ki

szívedet!

Szép nap pirkad.

Jövőd benned él.

5.

Te

sem vagy

szent lelkű.

Bírálatod

egyedül tiéd.

2017. április

Didergő karácsony

Halványan villódznak az alkonyati fények,

a szótlanság ölén muzsika

halk foszlányai libegnek.

Várakozás gyertyáinak lángja serceg,

nappalik pompáiként

dísz-tobozba borult fenyők magasodnak.

Szeplőtelen vidékek csoda-csillámba borulva,

a dombokon túlról, öröm hírnöke közeleg.

Ám sok helyütt szerényen terített a szeretet asztala,

az éhség ajándék-kosara

betevő falatért áhítozik.

Évezredes hagyományok naptára

elporladt emlékek mennyei voltáról mesél,

tegnapokba bódult boldogság

kérész-életű órái

reményvesztett szívekhez térnek.

Toprongyos nélkülözők fázó lelkére

útja során megpihenő angyal kórus

megváltó álom-pelyheket szitál.

2014. december 21.

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,

arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.

Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.

Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

2012. szeptember 7.

Emlékek szárnyán

Vatta-puha bárányfelhő

fodrozza a lég sötétedő keblét,

mélázó szendergését

múltidézőm

mutatójára hullajtja.

Misztikus lámpások ragyogása,

s pislákoló életek

kísérik lépteim,

eleven fáklyaként ontják aranyuk

a merengés birodalma

árnyakba igézett erdejében.

Halványuló emlékek ölének

rejtelmében,

az egykoron örömteli távlatából

kitörölhetetlen arcok

képe száguld felém.

Újra együtt vagyunk, tegnapok

sztaniolpapírral ölelt naplója

ódon korokban köttetett

barátságokról mesél.

A megbocsátás pilleszárnyú fuvallata

gyengéden orcámat érinti,

megpihenek, itt békére leltem,

a szelíd mulandóban

pillanatot csenek magamnak.

2011. július 20.

Holt idők lámpása

Skarlátszín lénye neveket jegyez a légbe,

kőbe vésett napok romos útján

kullog, s vetekszik a kietlen világgal.

Elhagyatott emlékek foszlott

útvesztőjében tétován poroszkál.

Kihunyt századok forgatagában,

ősi tisztaságot kutatva, reménységbe

alvadt szirtek fokán, becsületért vacog

és motyog örök históriákat.

Holt idők labirintusából visszatérő

fény-lelkek ölelése varázsában,

éteri tüzével fűti a hallgatag tájat.

Elrabolt szívét talán megtalálhatja

a közönyben dagonyázó embertelenségben..

2011. március 09.

Ködbe veszve

Létem lyuggatott rongyai

hínárként domborulnak testemre,

hamis hajnalok színei

keserítik valóm.

Az idők napbarnította fövenyén,

gránitkönnyeket

hullajtva ballagok.

Megtalált csendem oázisára

nyomasztó árny-horizont lanyhult.

Eszeveszett szenvedélyem

kérges marokba pusztult,

remény-szomjas porcikáim

martalékaira sátrat vert

az ólomsúlyú magány.

Kietlen mezején csörgő,

hitetlenség-kard lényemre

borongás-zárkát szabott.

A régmúltban belém horgonyzott

boldogság-illat elveszett,

már csak jajongó fény-freskóként

bóbiskolva siratja

ködbe veszett emléked.

2011. január 14.

Felhők fölé

Porrá vált árny-napok reád hajolnak,

s elfáradt lelke megtépve kóborol,

hajdan fogant vétkek ravatalán

megnyugvást áhítva erőtlen bolyong.

Ében szemei elevenen élnek,

égető emlékét forrasztva énedbe,

áldott mécslángok kigyúló fényében

hangtalan búsong a kegyelet-szíve.

Engedd hát útjára, azúr felhők fölé!

Idők-angyala ma ismét szárnyat bont.

Mennybéli éden ölében pihegve

vibráló lénye köré glóriát fon.

2010. november 1.

Önmagam keresve

Letűnt emlékek ösvényén bolyongok,

eső cseppje koppan magányom ablakán,

boldogság tünékeny leplében haldokló

pillanatok tompítják szívem dallamát.

Száműz a végtelen tengerek kékje,

hajótörött lettem századok alkonyán,

illékony köd csupán, mi emel csillagfénybe,

nem találom múltam szikrázó parazsát.

Ezüst könny-zuhatag márványarcom mossa,

öröklétbe vésve kihunyt tegnapjaim,

szilánkokká tört, szomjas tükörképem

talán újjáéled világunk romjain..

2010. szeptember 13.

Az óidő nyomában V.

Világítótorony

Szemzuga gyémántja

múlt árnyain töpreng,

halványuló lénye

századok útjának

hullámfodraiba

fakult.

Szelíd lelke

csend-öble partját körbefonva

emlékeit kémleli.

Csillámló fénycsóva

simul a tér szűzi nyugalmába,

mítosza belengi napjaink küszöbét.

Tünékeny ködben evező

hajósokról

szél-hárfa fuvallat húrjain

ősi dal csilingel.

Azúr tengerek hűvös vizéről

ezredévek történelme

mesél,

hétpecsétes titkaik őrzője

némaság alkonyának

rezzenéstelen sejtelmébe

halkult..

2010. augusztus 20.

Az óidő nyomában III.

Eldorado

Mítoszok bölcsőjében

szunnyadó világ izzik jelenünkbe,

éj-aranyban tündöklő táj dúdol

magasztos emlék-dallamot.

Bronz festette pirkadat

habkönnyű

nyoszolyájába fonódva

megannyi fénylő csillag strázsál,

fény-karokkal melengetve

féltett vagyonát.

Országuk,

milliónyi

pislákoló mécses-láng,

mint végtelen-koszorú

övezi tegnapjai vállát.

Némaság bilincse

pihen csillámló szirtjein,

s rejtélyek ködében

merengve,

végtelen rónákon át,

a halhatatlanság

szaténfényű

selymébe olvad örökre.

2010. augusztus 05.

Újjászületés

Ében-éj ködében lebegő tegnap,
ébren álmodó lombkoronák susognak.
Az ég topáz pilláit világunkra hunyja,
hamuszürke térben ringatja álomba.

Fényhúrok izzanak messzi, mór kastélyban,
évszázadok útján újra találkoznak.
Skarlátpiros lánggal örökkön égve
titkukat őrzik szótlan festmények.

Falon reneszánsz, mahagóni óra,
háromhuszonegy – épp ezt mutatja.
Díszes vértek, s lovagi páncélok,
rozsdapántos láda, kösöntyűs dobozok..

Óvlak, védlek, kagylóhéjba forrasztalak,
új korban ismét föltöröm házadat.
Tavak tükréből arcod visszacsillan,
tenger fenekéről szólít a visszhang.

Ott, hol csókjával egyesül menny és Föld,
szép életet hintek fakó emlékeimből.
Letűnő idő szórja a messzeségbe:
küldetésünknek itt még nincsen vége..

2010. április 06.

Kristályok közt

Előtted állok újra, halhatatlanság,

önmagamba révedve megtaláltalak,

ledéren bódít a messzi végtelen,

szerelem nyílott antik kertek alatt.

Hirtelen jött szélvész lelkem elrabolta,

fojtó emlékekbe merülve didergett,

- mit évek óta hiába kerestem

most szikrázva vakít azúr szemeiben.

Utolsót figyelmeztet ma az ércharang,

káprázatos ikonok fénye elvakít:

Mennem kell, előre ezen az ösvényen!

A kristályok közt áhított jövőm lakik.

2010. január 03.