Holt idők lámpása

Skarlátszín lénye neveket jegyez a légbe,

kőbe vésett napok romos útján

kullog, s vetekszik a kietlen világgal.

Elhagyatott emlékek foszlott

útvesztőjében tétován poroszkál.

Kihunyt századok forgatagában,

ősi tisztaságot kutatva, reménységbe

alvadt szirtek fokán, becsületért vacog

és motyog örök históriákat.

Holt idők labirintusából visszatérő

fény-lelkek ölelése varázsában,

éteri tüzével fűti a hallgatag tájat.

Elrabolt szívét talán megtalálhatja

a közönyben dagonyázó embertelenségben..

2011. március 09.

Ősidők óta

Metsző szél
fagy arcomra,
ón-csepp-kristályok csikordulnak
a pőre csendben,
és megfakult mosollyal
csak a távoli Hold figyel.
Utazom ismeretlen bolygók közt,
különös világod
leplezetlen síkjai határán,
hol a dimenziók vándora
kíséri botladozó lépteim.
Velem vagy,
mégis hiányod vacogom,
keserű kérdés
bujdos nászunk
hunyorgó csillagfénye alatt,
mely monoton napok
tekergő labirintusán
át szivárog, szomjazó szívembe.
Magány-hintómon hajtatva
szenvedélyünk titok-övezte
ágyára hullok,
könny-párás szemekkel esdekelve
bízva a messzi jövendőben;
hiszen világok ősideje óta
őszintén szerettelek…

2010. november 04.