Nyáresti merengés

Édes aromákat áhít a sóvárgás;

gazdag tarsolyában kotor odalent,

gyermekkorom üde illatú nyara

babarózsaszín felhőkön dereng.

Az összetartozás lépcsőin lépdelek,

körülölel újra otthonom melege,

emlékek balkonján fáklyaként lobog

óvó családomnak terelgető keze.

Hajdani pajtások, önfeledt játék,

szabadságom fenyő-zöld illata,

kezeim közt foszló kukoricaszemek,

s csobogva osonó kis patak dala.

Természet ölén ezernyi szépség,

friss szalmabálák hűsítő rejteke,

mindig éber mátyásmadárral

barátságot kötő, hős széncinege.

Nem fakuló múltam, (így őriz lelkem),

kérdéseim most már válaszokra lelnek

pernye-világba szenderül mi rossz,

új csodákat hoz a hazatérés verse.

Elköszön a mától a pilledő égbolt,

lenyugszik napunk arany-bíbor méze,

merengésem immár búcsúzik e tájtól;

ezüst csillag-függöny terül a vidékre.

2014. július 29.

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,

arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.

Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.

Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

2012. szeptember 7.

Az óidő nyomában II.

Szellemhajó

Jégbe dermedt zónák

pólusai sodrásában

hánykolódó szellemhajó időz,

csapkodó tajtékok nyaldossák

gúzsba kötött sebeit.

Néptelen vidékek

rögös zátonyán

csurranó könnyei

a reménytelenség

hullámsírjába hanyatlanak.

Porcelánszín vitorlája

idő-ködben enyész,

rohanó pusztulása

ravatalán gyertyát gyújt

az aszott arcú halál.

Gúnyos kacaj visszhangzik,

elemésztve ronggyá

foszlott ereklyék viharverte hadát.

Szénné égett relikviák

megkövesedett árnyain

ódát zeng az

elmúlás sípja.

Rothadásra kárhoztatott

évgyűrűk ölén

hitevesztett fájdalom zokog..

2010. augusztus 02.

Új szelek

Új vidék, izgatott csend mélán körülölel,

láthatatlan kéz vezetett - hazaértem..

Türkizszín nyírfák magasodnak messze,

tarka harkály krónikát ró agg fatörzsbe.

Szívem hangyányit könnyezik, s remeg,

de várnak víg kalandok, másik emberek.

Várakozással teli, mámorító napok,

ezüst metál fénnyel derengő csillagok.

Rózsabokrok burjánzó illat-fonata,

már nem sérti bőröm temérdek tű foka.

'Ha holnap szólít az ég sem feledhetem már,

mit is adott nekem veled ez a világ.'

2010. május 23.