Beszél a csend

Mezítelen szívek fölött
hangtalan suhanó
lélek-szárnyak,
a kegyelet fényében
villanásnyi mécsek
narancs-ében hunyorgásának
nesze remeg, s
időtlenbe málló füst-karika
gomolyog gondolatok fölé.
Sírhantok márvány-paplanba
takarva, egy-egy koszorú
borostyán leveleibe zárva.
Úton a menny kapuja felé
gyász-szőttes selymesedik,
rózsafüzér gyöngyeinek
csengése vacogja
a templomi ikon-csendet.
- Míg ők túlvilági
megfoghatatlanukat
fagyos álmok
margójára hullajtva,
önmagukat
írják az örökkévaló fátylára…

2011. október 07.

Szikrázó lepel

Álmatag pilled a dér-gyermek,
achátos hajzuhatagában
jégrózsa csillan.
Tűnődő fényárban
vacogó csillagok ikonokként
ragyogják be az ég kapuját.
Meztelen szelídségben szuszogó
élet motoszkál s strázsáló hegyormok
csontfehér hó-köntöse virít.
Csikorgósra fagyott bölcsőjében
ezüstbe merült brokátot dajkál
a várakozó természet.
Flóra még időz a tükörjegű
tél ágyán, majd fuvolája fennkölt áriáján
újjászületésbe bimbózza a didergő évszakot.

2011. január 28.

Az újkor hajnalán III.

Vénusz születése

Humanista eszmék

virágzása derekán,

Flóra dér-bibéi

selymében lel rád

a kikelet, nyugati

szelek násza oltárán

simítja Zefír aranyló tincseidet.

Jöttöd nyomán

a természet

berill-zöld színbe borul, és

megújulás ikonjai

kavalkádjában

zamatos rügyet bont.

Ódon vizek

csillámló gyöngy-csókja

igéz valóssággá,

bársony-bordó köpenyt

telt idomú nimfa ölel

harmatos vonalaidra.

Kagylóhéjad

márvány-redői

menedékében

elfeledett

korok szellemisége suttog

oltalom-zsoltárt.

Reneszánsz valód

allegóriája

vágyódva ring

századok gondoláján,

s válik a szépség,

és a szerelem

időtlen szimbólumává.

Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye alapján

2010. október 5.