Szomorúság palástja
ül a megrendült tájon,
pillogó kanócok fénye
melege vibrál már
erőtlen testük felett,
s a tömegben megbújó
könny-csillámos íriszek
tegnapok nosztalgiájába
burkolóznak.
Sírhantjaikon hűvös
krizantémok sokaságának
gyászcsokra nyugszik,
fájdalom-vésett márványtömbök
szárnyaszegett galambjai
rezzenéstelen őrködnek.
Szeretteik szívében vissza nem térő
relikviák égnek,
a marcangoló hiány
soha ki nem ürülő serlege
szomját keserűségükkel oltja.
Az éj leple alatt leszálló
angyalok hada
az emlékezés gyertyáinak
viasz-könnyei ölelésében
véget nem érő álmukat vigyázza.
2013. október 17.
