Egy letűnt korszak

Eső-melle duzzad az erdőrengeteg felett,

a régmúlt dalait susogják a lombok,

a tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.

Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
hogyan élték mindennapjaik hajdanán,
büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
kemény munka boronája izzad homlokán.

Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,

a delelő Nap cinkosan visszakacsint,
tág hallban komornyikok várják a vendégeket,

a ház urának születésnapját ünneplik.

Sírig tartó szerelem illata suhan át

a társaságot szomjúhozó tornácok között,
kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás
az ír örökség a túlvilágra költözött.

Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért,
földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.

Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
ki hisz benne, érzi századok jelenlétét,
hősként helytállt háborúk viharában,
csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél.

Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve nyomán

2009. október 10.