Sápadt fény-hajókon úszik a táj,
ábrándok ködében lebegő felhők
távoli fürtjeit sötét-madarak csipegetik.
Az égi színház végtelen színpadán
opálos fény-virágok nyílnak,
káprázatban derengő csokraikat
a dér-szívű éjszaka öntözi.
A sóhajtó Hold most anyai menedék,
búcsúzás-könnyeken ereszkedő fátylával
kristályfehéren az ásító világra csordul.
Zizzenő avarban barangol az idő,
memoárjába gyűjtött pillanatok képeit
még egyszer fedetlen keblére öleli.
A hűvösbe hintett létezés
csend-indákon kúszó sziluettjei között
már a télbe forduló szél kutat.
2018. október 11.
2018. október 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése