Füstszínű idők szürkeségén túl,
mindaddig nesztelenül várlak,
amíg remegő pilláját
estté hunyva, újra meg újra
pihenőre szenderül
a megfáradt délután,
köd-ette éjjelek
fakó lüktetésében átsejlő,
ébredő fényét bontja
a korai napsugár
és boldogságtól lengedező
csillámok, mint
apró drágakő-koszorúk
vidáman fickándoznak.
Örökkön élni fogsz lényemben,
hiányod ólomsúlyú pecsétje
tűzforrón éget,
meztelen lelkem
sors-karcolt hegei közt
apró szívdobbanásaid
mutatják az utat.
Csillagok porából újraálmodlak,
a megmásíthatatlan kötelékek
ösvényein lépdelve,
úgyis megtalállak egyszer...
2011. július 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése