Fénytelen kavicstorzók elmerült
ösvényeit szeli ketté a jelen,
türkizkék világa
még fáradtan tévelyeg.
Kábulatba esett szellemhajók
algával vont tatja
gyöngy-csókkal simított
habok ó-zamatát remegi.
Ámbrás cetek
láthatatlan menedéke,
mi a nincs martaléka lett,
halott órák sóba zárt vitrinjében
ring a hullámok testén.
De valahol, túl a fájdalmak öblén
és a hűlt kezdetek kapuján,
szivárványban virító
már a sápadt est-síma lég,
újra lágy sanzonú napok
színtiszta hullámai
becézik a part
arany-koronázta keblét.
Látványának képét
zokogva magamhoz ölelem,
hisz ezért küzdöttünk oly rég.
2011. augusztus 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése