Csend ül a tájon, csak a lélek neszez,
dér-tollas hattyú siklik az alkony taván,
jégruhája rideg, óvja a valót, rejtve
előlünk egy fagy-szemcséibe zárt világ.
Választott útját egymagában rója,
bú-nedves sálát diadém ékíti,
ismeretlen tavaszt hoz szíve borúja,
gyöngyház Hold fénye hűlt arcát hevíti.
Csók-tiszta hegeit üveg-lényén hordja,
elrejtett fájdalmát meg nem fejti senki,
illó tükörképét az éj tűje horgolja,
galaxisok bársonya köd-burkában őrzi…
2012. január 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése