Reszketeg pirkad a hajnal,
ma a nincs is
ünneplőben díszeleg,
leláncolt évekre igét szór
a pillanatok csillagkoszorúja.
Arany-fehér mementókba
szenderült szíved
még nyugalom-ágyán piheg.
Perceid az ébredés
bágyadt szemmel figyeli,
fürkészi, ahogy ölelő karjaiból
bont a reggel,
s tölti meg létezésed kertjét
a megtestesült remény,
hamvas zöldben,
mint a tél zimankója alól
újjászülető
rögöket ékesíti
a bimbózó virágok kelyhe.
Gyógyulatlan hegek,
érintetlen századok
útvesztőjében kallódó,
magány-pennás szonettek
a ma palettáján
fakulni látszanak.
Az idő hálójába kuszálódott
igaztalan szavak
mind porszemmé szűkülnek,
mozdulatlanságból szabadult lényed
szűz könnyektől tisztul,
-lelked új ruhát ölt-;
átjár a megbecsülés tüze,
s öröm-csillámot huny rád
az éltető szeretet…
2011. december 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése