Ölelésünk mentsét karjaimba zárom,
parttalan óceánja
távolba ringatja lényem,
már nem fáj a közöny,
kétely-fűzött álom,
az ismeretlen smaragdját
így fedezem fel.
A változás vándor-szelencéjét
szorongatom,
nem számít mily hamis aranyat
hazudik a remény,
a szél hárfáján
szól igazat hangom,
galambom reppen
a pirkadat egén.
Hiszen örökké itt virágzott bennem,
és a fátyolos homályból
újjászülettem…
2012. április 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése