Beszél a csend

Mezítelen szívek fölött
hangtalan suhanó
lélek-szárnyak,
a kegyelet fényében
villanásnyi mécsek
narancs-ében hunyorgásának
nesze remeg, s
időtlenbe málló füst-karika
gomolyog gondolatok fölé.
Sírhantok márvány-paplanba
takarva, egy-egy koszorú
borostyán leveleibe zárva.
Úton a menny kapuja felé
gyász-szőttes selymesedik,
rózsafüzér gyöngyeinek
csengése vacogja
a templomi ikon-csendet.
- Míg ők túlvilági
megfoghatatlanukat
fagyos álmok
margójára hullajtva,
önmagukat
írják az örökkévaló fátylára…

2011. október 07.

Őszi tárlat

Csak ámulok a tündöklő határ

mérföldekre nyúló

képei láttán;

nézem, ahogyan a nappal

festői álomvilágba szunnyad

és hűvösödő rónák

köd-áztatta zöldjét

az elmúlás lélegzete simítja.

Halkan lüktet a pihenő táj;

szarvas szökell át a mezőn,

kecses lényét a távoli holdsugár

bebarangolja.

Megnyugvás fogaton utazó

csönd-lángok tüze

néhol fel-fellobban,

-szépségét örökül hagyva-,

s az angyalarcú éjben

rozsdaszín levelek keringője

búcsúztatja a

rőt avarba hulló nyarat..

2011. szeptember 10.

A holnap ígérete

Fénytelen kavicstorzók elmerült

ösvényeit szeli ketté a jelen,

türkizkék világa

még fáradtan tévelyeg.

Kábulatba esett szellemhajók

algával vont tatja

gyöngy-csókkal simított

habok ó-zamatát remegi.

Ámbrás cetek

láthatatlan menedéke,

mi a nincs martaléka lett,

halott órák sóba zárt vitrinjében

ring a hullámok testén.

De valahol, túl a fájdalmak öblén

és a hűlt kezdetek kapuján,

szivárványban virító

már a sápadt est-síma lég,

újra lágy sanzonú napok

színtiszta hullámai

becézik a part

arany-koronázta keblét.

Látványának képét

zokogva magamhoz ölelem,

hisz ezért küzdöttünk oly rég.

2011. augusztus 26.